- szünet -

 Sziasztok!
Sajnálattal közlöm veletek, hogy az össze futó fanficim, (tehát a TTQ, a MLIMB és a tumblr által üzemeltetett DTOO) bezárásra kerül. Elnézéseteket kérem, de remélem, ha majd egy szép napon úgy döntök, hogy ismét nekiállok kigondolni az említett ficik folytatását, ugyanúgy fogjátok várni, mint most~
 Köszönöm, hogy eddig velem tartottatok!

Chapter 12.

Hálás voltam Kihyunnak, amiért nem beszélt a többieknek a reggeli kis incidensünkről. Sőt, szó nélkül folytatta a korrepetálásom is, és egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy hatottak rá a szavaim. Igyekezett pozitívan kijavítani, rendszeresen dicsérte meg a mozdulataim, és kezdett valamiféle baráti viszony kialakulni kettőnk között. Szinte minden nap együtt ettünk, és a várt bugyuta hülyéskedés helyett komoly dolgoktól beszélgettünk.
 - Szerinted... unnie és oppa között van valami?- kérdeztem a folyosón történtek után két héttel. Épp a lakásunktól nem messzi kifőzdében fogyasztottuk el szokásos szerdai vacsoránkat. Sokáig fontolgattam magamban, hogy valóban okos döntés-e kikérnem Kihyun véleményét, de úgy voltam vele, hogy nincs mit veszítenem.
 - Hmm. Miből gondolod?- vonta fel egyik szemöldökét, majd magába tömte pálcikájával összefogott tésztacsomót. Megfigyeltem, hogy mindig barna tésztát eszik csirkével, és felettébb sajátos módon fogyasztja el őket.
 - Láttam őket együtt enni- lesütöttem a szemem, amikor visszagondoltam arra az estére. Jó nagy adagot emeltem ki a rizses tálamból, és a számba tettem a falatot.
 - Hye Jin...- kuncogott óvatosan Kihyun- Mi is együtt eszünk- világított rá a nyilvánvalóra, mire elpirulva ráztam meg a fejem, és intettem neki, hogy várja meg, amíg lenyelem a rizst.
 - Wonho megígérte, hogy gyakorol velem. Aztán te jöttél helyette, nekem meg azt mondta, halaszthatatlan programja volt. De láttam, hogy unnieval van!- csaptam az asztalra idegesen. Ismét eluralkodott rajtam a "miérttitkolódznakelőttem" érzés, és iszonyúan idegesített, hogy még mindig nem tudom a megoldást.
 - Ya!- szólt rám Kihyun, mire visszahúztam a kezem- Először is, tönkre ne tedd az ételt! Másodszor pedig, én is annyit tudok, mint te. Hyung kérte, hogy ugorjak be helyette. Nem kérdeztem miért, de gondolom, fontosabb dolga akadt... már bocs- vállat vontam ezen a kijelentésén. Megszoktam, hogy nem én vagyok az embereknek az első. Nem faggattam tovább a mesterem, a vacsora további részét csendben töltöttük el, mind a ketten a saját gondolatainkba temetkezve.
 Ezek után végleg a dolgok után akarok járni. Alig egy hónapunk maradt hátra itt HongKongban, és nem úgy szeretnék emlékezni az itt eltöltött időre, hogy végig átvertek.
 - Hozzád beszélek- zökkentett ki elmélkedésemből Kihyun. Kézfejét meglengette szemeim előtt, majd miután konstatálta, hogy újra itt vagyok, halványan elmosolyodott, majd folytatta mondandóját- Ha te is végeztél az evéssel, akár mehetünk is- fejével az időközben üressé vált tálamra bökött. Egy halk "máris"-t elhabogva toltam ki magam alól a széket, és táskám a hátamra penderítve intettem, hogy készen vagyok.
 Furcsa viszony alakult ki köztünk. Kihyun a próbateremben a segítőkész tanár szerepébe bújt, idekint, az utcán pedig az udvarias barát gúnyáját öltötte magára. Kedves volt velem, néha viccelődött is, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok majd, de kezdtem megkedvelni. Mint kollégát. Mint sunbae-t. És lehet, hogy mint mást is.
 Általában mindig járt valamiről a szánk hazafele menet, de a mai nap- az étteremből kilépve- mindketten folytattuk tovább a némaságba burkolódzást. Kellemetlen volt mellette sétálni, akár egy darab fa, féltem, hogy hozzáér a kezem véletlenül, vagy valami más balszerencse miatt keverednénk testi kontaktusba. Számat rágva fordítottam fejem a másik irányba, ahol azonban olyan látvány tárult a szemeim elé, amivel megvétóztam az előbbi "nemérünkhozzáYooKihyunhoz" döntésem, és erősen megszorítva a karját húztam magam után az egyik utcai bódé menedékébe.
 - Ya, mi az?- húzta össze szemöldökét, és sziszegve húzta ki végtagját a szorításomból.
 - Bocsánat- kaptam el a kezem, majd a válla fölött kilesve ellenőriztem, hogy jól láttam- e, amit láttam- Nézd. Annál a halas pultnál ott áll unnie. Melette pedig Wonho- mutattam az említett személyek felé. Kihyun arca megrándult a látványon, de gyorsan korrigálta vonásait, és szigorúan nézett le rám.
 - Együtt dolgoznak te... bah- túrt bele a hajába- Miért kémkedsz utánuk? Nyilván valami divattervezős dologról beszélgetnek... gyerekesen viselkedsz, Hye Jin.
 Nagyra tágult szemekkel meredtem rá. Itt van a szemünk előtt a bizonyíték, hogy titokban randiznak, és még így sem hiszi el. Elszántan kezdtem turkálni a táskámban, és amint kezembe akadt a keresett holmi, magabiztosan kezdtem el rajta pötyögni. Miután megtaláltam a keresett személy számát, és a zöld gombra kattintottam, a készülék fülemhez emelése helyett kihangosítottam.
 - Most meg mit csinálsz?- meredt rám Kihyun döbbenten, de csak leintettem, és ujjamat a szám elé helyezve jeleztem, hogy maradjon csöndben. Nem volt más dolgunk, mint várni, és biztos voltam benne, hogy minden idegőrlő másodpercet megér, ha beválik a tervem.
 Meglepően hamar, már a negyedik csöngés után abbamaradt a telefon idegesítő sípolása.
 - Kim Hye Jin?- szólt bele Wonho, mire a mellettem álló szeme háromszorosára nőtt.
 - Ah oppa, bocsánat, hogy ilyenkor zavarlak, de az a helyzet, hogy beszélnem kell unnie-val, csak nem veszi fel a telefont. Nem tudnád odaadni neki egy perce a telefonod? Otthon vagytok, nem?- óvatosan mosoly kúszott az arcomra, mivel tudtam, hogy ezzel sarokba szorítottam.
 - Én nem vagyok otthon...- nyögte bele halkan HoSeok- MengXue pedig biztos fürdik, azért nem válaszolt a hívásodra. Sajnálom.
 - Oké oppa, semmi baj. Azért köszönöm- elégedetten bontottam a vonalat, és csípőre tett kézzel fordultam Kihyun felé.
 Ha valóban munkaügyről lenne szó, nem hazudott volna a csapatvezető. Ebből kifolyólag titkos találkozgatásról beszélünk, ami egy férfi, és egy nő esetében randi.
 - Eljött az idő, hogy megbízzak benned- nevetett fel kínosan Kihyun, majd összeborzolta a hajam, és kikapva a telefont a kezemből az alig két saroknyira lévő panelünk felé rohant.

Chapter 11.

Az egész azzal kezdődött, hogy túl sokat ittam egész nap, a mosdóban viszont alig tettem látogatást. Így hát, amikor valamikor éjfél körül szólított a szükség, kelletlenül kászálódtam ki az ágyból, és hunyorogva nyitottam ki az ajtót- ugyanis a nappaliban égtek a lámpák, amik sértették az én sötétséghez szokott szemem.
 - Mikor akarod neki elmondani?- egy ideges suttogás törte meg a csendet, és bár hulla fáradt voltam, mégis működésbe léptettem a testem, és halkan az ajtófélfának simultam, füleimet pedig tapsifüles módjára hegyezni kezdtem.
 - Nem fogja megtudni! Kérlek noona, ne nyúzz ezzel. Jó ez így, ahogy van. Hye Jin-ah semmit nem sejt, el van varázsolva ezzel az egész... mindennel. Semmi értelme nincs a múltat bolygatni!- a két társalgó nyilvánvalóan unnie és Kihyun voltak. A nevem hallatán beharaptam a szám, és lehunytam a szemem. Szörnyen fájt, hogy kibeszélnek, hogy egy újabb megfejteni való titkot gördítettek elém.
 - Én igazán kedvelem Hye Jin-t- vette vissza a szót Meng Xue- Megbízik bennünk, nem vághatjuk át! És sajnálom, de én nem is fogom... magamtól nem hozom szóba, de ha rákérdez, nem fogok hazudni neki- nekidöntöttem a fejem az ajtófélfának, mely halkan koppant a finomra csiszolt fán. Kihyun lemondó sóhaja betöltötte az egész teret.
 - Ahogy jónak látod, noona. Most viszont visszamegyek, és te jobban járnál, ha így tennél, mert holnap embert kell faragnod belőle. Jó éjt!- ezután már csak annyit hallottam, hogy a fiúk szobájának ajtaja becsukódik, és unnie fáradtan ásít egyet. Halkan csoszogva közeledni kezdett a szobánk felé, nekem pedig a másodperc törtrésze alatt kellett rögtönöznöm, és eldöntenem, hogy hova, merre meneküljek- hiszen nem láthat meg itt. Idegesen forgolódtam a fürdő és az ágyam között vacillálva, míg végül a legutolsó pillanatban, mielőtt Meng Xue rájöhetett volna, hogy volt egy fültanúja az előbbi beszélgetésnek, döntöttem. Úgy véltem, kibírom még a mosdót, így hát villámgyorsan, szinte ugorva vetődtem vissza az ágyamba.
 Unnie óvatosan csoszogott a szobába, nyilván  azt hitte, hogy alszok, és nem akart felébreszteni. Halkan  lerúgta magáról a papucsát, és bemászott a takarója alá. Nem kellett sokat várnom, mire végre beállt az egyenletes légzése- ezzel jelezve nekem, hogy szabad elaludt, nekem pedig szabad az út a mosdóba.

 Én keltem reggel a legkorábban. Reggeli nélkül hagytam el a lakást, és egy levelet sem hagyva (ami Meng Xue mániája) a nappaliban vetettem bele magam a napba. Így is kimaradt egy edzés, és nem álltam olyan jól, hogy megengedjem magamnak a henyélést. Szinte futva tettem meg az utat a lótuszig, ahol még a portás unott arca is meglepődött a látványomon.
 - Nem kéne még egy napot pihennie? Úgy hallottam súlyosan megsérült- állt fel a pultja mögül, és aggódva közelített felém. Meghökkentem a közvetlenségén, és rosszkedvemnek hála bizalmatlan hátráltam a beléptető kapu irányába.
 - Jól vagyok, köszönöm- motyogtam halkan, majd egy rémes vicsort magamra erőltetve intettem a férfinek, hogy nincs szükségem a segítségére.
 Chip- kártyámat a leolvasóra helyeztem, és amint felvillant a zöld fény, belöktem a kaput, és a liftet kikerülve vágtam ki a lépcsőház ajtaját, hogy minél előbb az alagsorban lévő táncteremhez érjek.
Túl sok mindent történt egyszerre. Túl sok mindenki hazudott. Túl sok volt a titok. Idegesített, hogy a látszat ellenére valamiért nem bíznak bennem a többiek, és idegesített, hogy nem tudom tartani a várt szintet.
És mivel a két legnagyobb problémám közül csak az egyiken tudtam segíteni, a kezembe vettem az irányítást. Összekötöttem a telefonom a hangszóróval, és elindítottam a zenét. A fejembe vésődött koreográfiát a testem - legnagyobb meglepetésemre - majdnem hibátlanul táncolta végig. De nekem nem volt elég a majdnem hibátlan. Tökéletesen akartam csinálni. Így hát újra és újra elindítottam a zenét, és addig csináltam a táncot, amíg volt bennem szusz. Legalább 20- szor ismételtem el a mozdulatsort, de még mindig nem voltam elégedett magammal. Idegesen pillantottam a falon ketyegő órára, ami szerint szűk két percen kezdetét veszi az első órám.
 - Menni fog Hye Jin- suttogtam magamnak, és még egyszer, utoljára megnyomtam a lejátszás gombot.
 Minden erőmet beleadtam, a mozdulataim kimértek voltak, és minden pontosan úgy csináltam, ahogy a tanárnő (és Kihyun) mutatta.
 - Gratulálok- hallottam meg ekkor az előbb említett személy hangját, aki az ajtófélfának dőlve tapsolt. Elégedett mosoly bujkált a száján, hangjában nyomát sem észleltem a tőle megszokott gúnyosságnak. Ijedten ugrottam hátra, kezem a mellkasom helyezte, hátha le tudom nyugtatni hevesen dobogó szívem- amit csak és kizárólag a hirtelen megjelenése váltott ki. Kezdeti ijedtségem helyét hamar átvette a düh, és idegesen téptem le a telefont a magnóról. A terem sarkába levágott táskám átlendítettem a vállamon, és lekapcsolva a villanyt hang és szó nélkül süvítettem el a döbbent Kihyun mellett.
 - Ya! Kim Hye Jin!- kiáltott utánam, miután konstatálta, hogy nem reagáltam a hirtelen megjelenésére- Annyit sem mondasz, hogy köszönöm? Nem szoktam csak úgy megdicsérni az embereket, igazán értékelhetnéd!- hangszíne sértődöttséget tükrözött, amin igazán megütköztem. Eluralkodott rajtam minden érzelem, és az önkontrollom teljesen elveszítve vettem hátraarcot, és szinte repültem a fiú felé.
 - Azt hiszed, hogy elájulok attól, mert a nagy Yoo Kihyun megdicsért? Tudod te, hogy mennyi szenvedést okoztál nekem? Az oknélküli beszólások a származásom miatt, a rengeteg gúnyos, cinikus megjegyzés, amik még jobban elsöpörték az önbizalmam. Az egész tábor, vagy nem is tudom mi ez elején mindent megadtam volna azért, hogy dicséretet halljak a szádból. Végre kezdtem úgy érezni, hogy nem utálsz, hogy akár még barátok is lehetünk. De nem... Itt mindenki rohadtul titkolódzik, az élükön VELED!- szinte köptem a szavakat, kiabálásom visszhangzott az üres folyosón, melyen csak én és ő álltunk. Meredten pislogott rám, láttam rajta, hogy nem számított a kirohanásomra.
 Lesütöttem a szemem, és egy lépést hátrálva szívtam egy nagyot a levegőből.
 - Sajnálom- mondtam halkabban- Nem akar...
 - Ha azt gondolod, közülünk bárki is titkol előled valamit... akkor jól gondolod- szólalt meg végül, mire értetlenül vettem fel vele újra a szemkontaktust- Ha rád tartozna, tudnál róla- flegmatikusan vállat vont, majd döbbent tekintetem látva - számomra érthetetlen okból kifolyólag- elnevette magát.
 - Remélem nem akarsz ennél is többet késni, titokhercegnő- még mindig kuncogva karolta át a vállam, és vettük irányul a lépcsőt.
 Kihyun és én. Akivel az előbb szinte üvöltöttem. Akinek burkoltan ugyan, de a tudtára adtam, hogy számít a véleménye. Ha valaki a megismerkedésünk napján azt mondja nekem, hogy Ő lesz az, aki majd segít kimászni a létező legmélyebb gödörből, amibe valaha ember esett- valószínűleg képen röhögöm.
 Pedig igaza lett volna.

Chapter 10.

 Az események összemosódtak ezután. A lábam magától vitt, képtelen voltam valami logikus magyarázatot találni a látottakra. Nyilvánvalóvá vált, hogy Meng Xue és Oppa randiznak. A sok veszekedés mind színjáték volt, hogy ne fogjunk gyanút, és nyugodtan élvezhessék egymás társaságát. Vagyis hogy én ne fogjak gyanút, mivel Kihyun biztos tudta mi folyik itt. Különben nem jött volna ma segíteni nekem a táncban. Azt hittem én is a csapat része vagyok, de úgy tűnik, miközben próbálok beilleszkedni a nagyvárosi életbe, a lakótársaim átvertek, és remekül szórakoztak rajtam. Fogalmam sem volt ennek a miértjéről, és igazság szerint nem is érdekelt. Csalódtam unniban, Wonhoban és.... bár szörnyű ilyet mondanom, de Kihyunban is.
 Megalázottnak és rémesen tehetetlennek éreztem magam. Átvertek, bizonyos szemszögből kihasználtak és hagyták, hogy mindent elhiggyek. A keserű érzés, ami ekkor szétáradt a testemben kíméletlenül facsart egyet a szívemen, kétségbeesett zihálást kiváltva ezzel belőlem. Látásom elhomályosult, szememet ellepték a forró könnyek, és nem hallottam semmi mást a saját zokogásomon kívül. Ezután már tényleg nem emlékszem semmire, talán egy tompa, távoli puffanásra és arra, hogy ezután beáll a néma csönd.

 - Sssh! Nem szabad felkeltenünk! Induljatok el, majd én gondoskodok róla! Yaa, kifelé!- unnie suttogó dorgálására ébredtem. Kinyitottam magam, és meglepődve tapasztaltam, hogy a szobánkban vagyok, a puha és meleg ágyamban. A sötétítő rolók nem voltak ugyan lehúzva a fejem fölött lévő ablakon, de mivel nem keleti fekvésű a szoba nem sütött be a nap, így a szemem könnyen hozzászokott a helyiségben uralkodó fényhez. Az ajtó félig nyitva volt, és a kintről behallattszódó neszek alapján arra következtettem, hogy a fiúk most indulnak a stúdióba. Némi dulakodás zaja hallattszódott be, aztán (gondolom a bejárati) egy ajtó csapódott be, amit egy hangosra sikeredett sóhaj követett. Erőtlen csoszogással közelített unnie a szoba felé, én pedig, amint realizáltam a helyzetet becsuktam a szemem, és úgy tettem, mintha még aludnék.
 - Úgy látom nem ébredt fel- motyogta Meng Xue, és szinte láttam magam előtt csalódott arcát. Elkapott a bűntudat, amiért gyáva módon inkább szimuláltam, ahelyett, hogy egyenesen unnie szeme elé álljak, és kérdőre vonjam. Túl friss volt még az egész, és abban sem voltam biztos, hogy tegnap este minden úgy történt, ahogy emlékszem rá. Már amire emlékszem persze. Mert fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem haza.
 Pár percig még hallottam, hogy Meng Xue matat, de nemsokára az összes zaj megszűnt- a bejárati ajtó halk kattanásával. Korgó gyomrom jelzésére végül kimásztam az ágyból, hogy valami harapnivalót keressek, de csodálkozva vettem észre a nappali asztalán lévő tálcát, amin egy tál zabkása, narancslé, és egy összehajtott papír várt rám. Talán rájöttek, hogy tudok mindenről, és így próbálnak meg kiengesztelni? Elsőként a lapot szétnyitva kicsit talán megkönnyebbülten konstatáltam, hogy nem.

"Hye Jin-ah! Mi történt veled tegnap? Kihyun-sshi hívott fel, hogy elájultál az utcán. Utánad ment, mert gyanús volt neki a viselkedésed.  Túl kemény volt az edzés? Vagy valaki beléd kötött? Maradj ma itthon, a vezetőségből is ezt üzenték. Délután megbeszélünk mindent.

ui.: a zabkását Kihyun csinálta ~ Meng Xue"

 Halványan mosolyogva tettem le a levelet, és láttam neki a reggelimnek. Bevallom, istenien finom volt, mintha egy darab áfonyás csodát tennék a számba, és aztán a mámorral keveredve nyelném le. Furcsa, hogy egy kanál zabkása több érzelmet tud kiváltani belőlem, mint amennyit a "barátaim" felé tápláltam a jelen helyzetben. Nagyot sóhajtva csaptam vissza a tálcára az immár üressé vált tálkát, és egy 'húzásra' hörpintettem föl a narancslevet.
 A napom ezután egyhangúan telt. Hol a tévé előtt fetrengtem valami rémesen nyálas drámát nézve, hol konyhában tettem-vettem, mindent kipróbáltam, hogy lekössem a figyelmem, de nem nagyon jött össze. Táncolni akartam, magam mögött hagyni ezt az értelmetlen katyvaszt, esélyt akartam adni, hogy találok a dolgok miértjére egy értelmes magyarázatot. De egyelőre be kellett érnem azzal, tespedek a lakásban, és várom, hogy a többiek hazajöjjenek.
 Unatkoztam, semmihez se volt kedvem, és épp a hűtőhöz cammogtam, hogy hátha találok valami nem instant ételt, amikor egy hatalmas puffanást hallottam a fiúk szobájából. Egy halk sikoly hagyta a szám, miközben 180 fokos fordulatot vettem a levegőben, és nindzsákat megszégyenítő módon ugrottam a pultra, miközben kitéptem a szárítóból egy serpenyőt. A szívem a torkomban dobogott, ahogy lehuppantam a földre, és lábujjhegyen egyre közelebb merészkedtem a hang forrását rejtő ajtóhoz. Nagyot nyeltem, és az egyik kezem a kilincsre tettem. Becsuktam a szemem, és egy fület sértő harci kiáltás kíséretében rontottam be a szobába, sebesen vagdosva a levegőt a serpenyővel.
 Igazság szerintem nem tudom mire számítottam. Betörőre? Vagy talán az egyik fiúra, aki titokban itthon maradt figyelni rám? Minden esetre senki nem volt a szobában, a sarokban álló kottaállvány dőlt az egyik komódra, amiről egy fényképet vert a földre- fejjel lefelé.
 - Mi ez?- ráncoltam a homlokom, és felemeltem a berepedt üvegű portrét.
Szemeim háromszorosukra nőttek, egész testemen eluralkodott a remegés, én pedig muszáj voltam leülni az egyik ágyra- ami valószínűleg Wonhoé, de erre csak a padlón elterülő takaró alapján következettem.
 A képen kétség kívül Kihyun volt. Egy lány karolt át, aki boldogan mosolygott a kamerába, és büszkén kulcsolta össze vállán lógó kezeiket. Látszott rajtuk, hogy tényleg szerelmesek, és boldogok együtt. A repedés a lány arcán futott végig, és bár eltorzította tökéletes mosolyát, így is gyönyörű volt. Nem kellet sok ész hozzá, hogy rájöjjek, Ő a volt barátnő. Ő az, aki miatt az a személy, akit egyre jobban kezdek megkedvelni utál engem. De ha valóban szakítottak, akkor miért őrzi még mindig ennyire az emlékét? Miért teszi ki a volt szerelme képét a Wonhoval közös szobájukba? Miért nem képes tovább lépni rajta és nyitni mások felé?
 - Aish!- csaptam magam homlokon, miután tudatosult bennem, hogy megint más holmijához nyúltam. Visszaraktam a földre, úgy ahogy én is találtam, és miután újra a kezembe vettem a serpenyőt, úgy hagytam el a szobát, mintha nem is jártam volna ott.

- Ya! Hye Jin-ah?- dugta be a fejét a bejárati ajtón Hoseok. Kint már sötétedett, de még nem kapcsoltam fel a lámpákat, ezért félhomály uralkodott a helyiségben, aminek következtében hunyorgásra kényszerült a kivilágított folyosóról belépő személy.
 - Itt vagyok!- lóbáltam a kezem. Hanyatt feküdtem a kanapén, és eszem ágában sem volt felállni onnan. Wonho felkapcsolta a lámpát, és miután becsukta a többiek után az ajtót, és levedlette magáról a cipőjét és a táskáját hozzám sétált, és leült a lábamhoz.
 - A frászt hoztad ránk- mondta halkabban, és jóval komolyabban a szokottnál- Ne mászkálj egyedül a városban, főleg ne éjjel, rendben? Még szerencse, hogy Kihyunnak feltűnt a furcsa viselkedésed. Mit is mondták neki? Valamit elintéz valakivel?- hátrafordult dongsaengje felé, aki csak bólintott egyet. Szemét végig rajtam tartotta, melyekben aggodalom és düh vegyült, amiket nem tudtam hova tenni. Kínos volt a vezetőhöz ilyen közeli testi kontaktusban lenni, miközben Kihyun tekintetének vaskos köpenye hullt rám.
 - Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap én menni a korrepetálásra- nézett újra rám Wonho- Halaszthatatlan dolgom jött közbe, de nem szerettem volna lemondani. Ígérem, egyszeri alkalom volt, innentől kezdve mindig pontosan ott leszek!- haptákba vágta magát, próbálta elviccelni az egészet.
 - Szerintem sokkal jobban jönne neki Kihyun-sshi segítsége- szólt közbe unnie, aki lehalkította a tv-t, és leült mellém a földre- Korban is közelebb állnak egymáshoz, neked pedig nem aggódnod amiatt, hogy egy újabb találkozó miatt mit kezdesz vele- hangjában pajkosság csengett, rémesen színlelte, hogy incselkedik vele. Megforgattam a szemem, levettem a szemem róla.
 - Hye Jin- ah, neked jó lesz így?- tette kezét a karomra, amit majdnem leráztam onnan, de aztán belegondolva a hirtelen kirohanásom okozta következményekbe, és a sok magyarázkodásba, megembereltem magam, és kibírtam.
 - Igen- mondtam alig hallhatóan, majd felálltam a kanapéról, és a szobánkba zárkóztam.
 Terveim szerint itt töltöttem volna az este hátralévő részét, és ki sem dugtam volna a fejem másnap reggelig, ha nem üti meg a fülem egy olyan társalgás, ami még jobban összezavart, és letörté varázsolt. 

Chapter 9.

 A tervem első pontjaként ki kellett figyelnem Meng Xue napirendjét. Amennyire sikerült megismernem, mindig mindenhova pontosan érkezett. Egy perccel sem ment sehova korábban, de nem is fordult elő, hogy késett volna. Így hát, amikor közölte velünk hétfő reggel, hogy ő is eljön velünk a stúdióba (holott neki csak aznap délután volt képzés), somolyogva kérdeztem, hogy miért. Erre azt a választ kaptam, hogy megfigyelés céljából tart a hármasunkkal, mert kíváncsi, hogy milyen öltözékben táncolunk- mondanom sem kell, ez volt a legátlátszóbb ürügye az eddigi összes közül, de rá hagytam, mert már egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mi folyik itt.
 Reggeli után (amit mindig én készítek el persze) elindult a pár utcányival arrébb lévő 'Lótuszba'.  Legnagyobb sajnálatomra unnie nem Wonho társaságát választotta, hanem inkább Kihyunnal trécselt előttünk menve, ugyan is a vezető hozzám csapódott.
 - Ya! Hallom segítség kéne a táncban- vigyorgott rám oppa. Nagyra tágult szemekkel fordultam felé, aztán, mire összeraktam, hogy honnan is tudhat a kis problémámról, hatszor megátkoztam Yoo Kihyunt. Nyilván ő beszélt ki! Aish... legalább ennyivel tiszteletben tarthatna!
 - Nem kell segíteni. Egyedül is ki tudom küszöbölni a hibáimat- fordítottam el a fejem.
 - Az igazán kár...- próbálta meg komolyra venni a figurát- Mert megígértem neki, hogy itt maradok ma veled, és átvesszük a koreográfiát. Engem elsősorban a tánctudásom miatt válogattak be- büszkén kihúzta magát, és képzeletbeli haját a háta mögé dobta, minek következtében egy óvatos mosoly kúszott át az arcomon.
 - Ötkor van vége az egyéni edzésemnek- mondtam végül, és megszaporáztam lépteimet, kikerülve így a csöndben sutyorgó unniet és sznoburaságot, és mindenki előtt léptem az épületbe.
 Ha Meng Xue ilyet kér Wonhotól, hogy külön foglalkozzon velem, akkor nyilván valami olyat tud, amit én nem... még az is megfordult a fejemben, hogy ha nem teljesítek megfelelően az órákon, hazaküldenek Koreába. Bár az egyenlőre rejtély volt számomra, hogy miért nem nekem szólt erről unnie, miért fordult rögtön oppához segítségért. Vagyis... remélem, hogy ő volt az.

A modern tánc sosem volt a kedvencem. Absztrakt zene, nyakatekert mozdulatok, és idétlen jelmezek... jócskán letisztultnak tűnhet, de talán a legtöbb összpontosítást igénylő műfaj a táncon belül. A mai órán azonban úgy léptem a terembe, hogy kizárom a külvilágot, és csak arra fogok összpontosítani, hogy tökéletesek legyenek a lépéseim. Nem a megszokott helyemre álltam, a hátsó sorba, a fiúk mellé, hanem előre a tanárnővel szembe, a tükör elé. Annyit láttam, hogy Kihyun és Wonho értetlen szemkontaktust váltanak, de mivel nem jöttek utánam kérdőre vonni, én sem méltattam őket ennél többre.
 Meng Xue az ajtó mellett ült a földön, fejével bólogatott a zene ritmusára, lábai egyenletesen dobogtak a linóleumon, láttam rajta, hogy mennyire élvezni, és ha tehetné, ő is közénk állna. Nem tudom, miért nem a zenei képzésre jelentkezett... ha egy művészetben tehetséges az ember, akkor találni fog egy másikat is, amiben ugyan úgy örömét leli.
 - Nagyon ügyesek voltatok mind!- jött oda hozzánk a tíz perces ivó szünetben. A fiúkkal kifulladva támasztottuk hátunkkal a falat, lihegve, és az ásványvizes palack tartalmát magunkba zúdítva.
 - Máskor is jöhetsz majd noona- kacsintott Kihyun. Noona... sosem hallottam, hogy így szólította volna. Meng Xue rámosolygott, aztán egy fájdalmas grimasz kíséretében a fejünk fölött lógó órára nézett, és elhúzta a száját.
 - Ne haragudjatok srácok, de most muszáj mennem. Fighting!- ökölbe szorította a kezét, és maga mellé húzta. Mi is, mind a hárman így tettünk ( bár sokkal fáradtabban, mint ő), és szó nélkül néztünk unnie távolodó alakja után egészen addig, amíg be nem csukta maga után az ajtót.
Ezután nem sokat beszéltem senkivel. Oppa és Kihyun a saját fiús témáikkal elfoglalták magukat, én pedig nem értettem hozzájuk... és különben sem akartam volna senkit zavarni a falusi kiejtésemmel. Khm.
 Az ebédszünetet is egyedül töltöttem, mint minden nap, senkivel sem osztoztam az asztallal, amin a rizses tálkám volt. Magam elé nézve lapátoltam magamba a fűszerezetlen ételt, gondolataim üresek voltak, kivételesen nem morfondíroztam semmilyen idegesítő dolgon. Tápanyagban dús ebédem elfogyasztásával felálltam a kényelmes, műanyag székről, és a pálcikát a tállal együtt a szelektív kukába dobtam.
 A következő órám hiphop volt. Sokkal szabadabb volt, mint modern, vagy a jazz, de legalább annyira kellett összpontosítani a mozdulatokra mint az előbb említett kettőnél. Szerencsére nem vettünk ma új lépéseket, az eddig tanultakat gyakoroltuk, és a tanár még hamarabb el is engedett minket. Nem öltöztem át, mert egy újabb edzés következett ezután, és mivel épületen belül mozogtunk... nos, nem láttam értelmét.
A folyosóra lépve arra számítottam, hogy Wonho és Kihyun esetleg megvártak, de sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy nem egy drámában vagyunk, ahol a fiúk a magára maradt, velük barátszerű viszonyban álló lányt istápolják. Bár nem lehetek elégedetlen, oppa így is a szárnyai alá vesz, és a személyes edzésem után (amíg nekik ének van) gyakorol velem. Így hát egy nagy levegőt vettem, és a negyedik emeleten lévő konditermek felé vettem az irányt, ahol a vállalat legbrutálisabb alkalmazottjaként számon tartott, FenYu néven ismert edzőm várt.

 Kifulladva, de annál megkönnyebbülten hagytam el a termet, és tűztem ki célomul a liftet, hogy az alagsorban lévő táncteremhez jussak. A csütörtöki 'incidens' után rettegtem a keddtől, ugyan is azon a napon volt legközelebb jazz órám- én pedig önként sétáltam be idő előtt az oroszlán barlangjába, és csak imádkozni tudtam, hogy ne hozzon össze a sors a tanárnővel.
 - Ya! Mit settenkedsz itt?- lépett ki az egyik beugróból... Kihyun. Ijedten kaptam a mellkasomhoz, ahol szegény szívemet próbáltam megnyugtatni.
 - Ma nem volt órája- vigyorodott el végül, és fejével a táncterem felé intett. Magamat szidva, hogy miért nem korholtam le a szívritmus-zavart okozó akciója után követtem. Becsukta mögöttem az ajtót, majd lehajolt a magnóhoz és rákötötte a telefonját. Homlokomat ráncolva sétáltam közelebb hozzá- persze miután újra a helyére állt vérnyomásom- és tettem fel egy ártatlan kérdést.
 - Te tulajdonképp mit csinálsz itt?- féloldalas mosolyra húzta a száját, és felém fordult.
 - Táncolni tanítalak- mondta végül, és bekapcsolta a zenét. Reagálni sem hagyott időt, mert kezével arrébb hesegetett, hogy elég helye legyen végig csinálni a koreográfiát a másodperceken belül kezdődő refrénre.
 Be kell vallanom, nagyon jól csinálta. Minden mozdulata pontos volt, és precíz, tökéletes volt az összhang közte és a zene között. Mondhatni... eggyé vált vele. Nem túlozta el a lépéseket, mértékkel tette meg a fordulatokat, a térformát- amit még nem állítottunk be- tartotta, egyszerűen hibátlanul mutatta be a táncsorozatot.
 - Daebak!- csaptam az arcomra a szám végeztével.
 - Csak nem lenyűgöztelek?- nézett rám cinikusan.
 - Kivételesen- bólogattam még mindig ámuldozva. Halvány pírt véltem felfedezni arcán, ám mielőtt teljesen át adta volna magát az elismerésem okozta büszkeségnek, tenyerébe csapott és egy 'na most te jössz' után kényelmesen elhelyezkedett a tükör mellett- velem szemben.
 Kelletlenül álltam be a helyére. Tudtam, hogy nem fog menni. Zavarban voltam a tekintetétől. Attól, hogy minden porcikámat figyeli, és csak a hibázásomra vár. Lehunytam hát a szemem, és vártam, hogy elinduljon zene.
 Igazán beleadtam mindent, a úgy forogtam, ahogy a tanárnő is mutatta, tényleg úgy mozogtam, ahogy láttam... de éreztem, hogy meg sem közelítem azt a szintet, amit az előbb Kihyun mutatott be. Kínkeservesen, de végigtáncoltam. Láttam az arcán, hogy keresi a szavakat, én pedig magatehetetlenül terültem el a földön.
 - Ne akard ennyire- mondta végül, mire felültem, és kérdőn néztem rád- Minél jobban meg akarsz felelni, annál nagyobb rajtad a nyomás. Az pedig elvonja a figyelmed.
 - Egy ilyen bemutató után ne csodáld, ha jól akarom csinálni!- mutattam rajta végig.
 - Ha az első orra bukás után feladod, nem is fogod soha- fölém állt, és kinyújtotta a karját- Azért vagy itt, mert látnak benned valamit. Hidd el, hogy megvan benned ez a valami, és hagyd, hogy ez irányítsa a tested- ne az agyad- húzott fel a földről.
 Erre nem szóltam semmit. Hangjában nyomát sem vettem észre a szokásos élcelődésnek, de a tipikusan filmekből ismert, erőltetett lelkesítő beszédnek. Szavai őszinték voltak, és noha nem mondta ki, tudtam, hogy tényleg segíteni akar. Életemben talán először, de közel sem utoljára úgy éreztem, Yoo Kihyunban megbízhatok.

 2 óra és 28 perc múlva kifulladva oltottuk le magunk után a lámpákat mind a teremben, mind az öltözőkben, és fáradtan ténferegtünk fel a lépcsőkön, hogy minél gyorsabban magunk mögött hagyhassuk az épületet.
 - Éhes vagyok- szólalt meg Kihyun azonnal, amint kiléptünk a friss levegőre- Azt hiszem, a közelben láttam egy kifőztéd- fejét forgatva kezdett el nézelődni, hátha megtalálja az áhított helyet- Izé... te nem...?- vakarta meg tarkóját.
 Mosolyogva fejet ráztam.
 - Azt hiszem, egyedül kell menned- vettem elő a telefonom- nekem még tisztáznom kell egy-két dolgot valakivel.
 - Oh, rendben. Akkor szia!- sarkon fordult, és eltűnt a szemeim elől. Esélyt sem adott megköszönni a 'korrepetálást', pedig tényleg nagyon hálás voltam, amiért megjelent Wonho helyett.
 Igazából épp őt akartam felhívni, és kérdőre vonni, hogy ugyan miért nem tudott szólni, ha közbejött neki valami. Előkerestem a híváslistámból, és egy pillanatnyi hezitálás után végül megnyomtam a zöld gombot. Fülemhez emeltem a készüléket, mert egy forgalmasabb utcába kanyarodtam, és türelmetlenül vártam, hogy végre kicsengjen a vonal.
 Először azt hittem, hallucinálok. Az egyik utcai bárban- amely mellett elhaladtam- kétség kívül Meng Xuet pillantottam meg. Jóízűen nevetett egy nekem háttal álló férfival, aki ügyetlenül turkált a nadrágzsebében. A szívem a torkomban dobogott. Egy telefont vett elő, amin kétség kívül hívta valaki. Ujjával lassan elhúzta a kijelzőt, az én fülemben pedig megszűnt az idegesítő sípolás.
 - Igen, Hye Jin- ah?- szólt bele a csapatvezető. Szólt bele a férfi, akivel unnie múlatta az időt.
 Erőtlenül szakítottam meg a vonalat, és hadakozó gondolataim elől menekülve fordítottam nekik hátat, hogy minél gyorsabban hagyjam el a helyszínt, ahol fény derült a titkukra.

Chapter 8.

Biztos ismeritek azt az érzést, hogy miután megnéztek egy filmet, valami belső bizsergés uralkodik el az emberben, és úgy érzi, bármire képes. Berak valami indie-rock zenét, és elképzeli, hogy a film nem ért véget a stáblista felsorolásával- a saját főszereplésünkkel folytatódik. 

 Általában elmúlik pár órán belül az egész, és vigyorogva ajánljuk mindenkinek, hogy igen is nézze meg, mert nagy jó. Nos, én semmilyen színes, mozgóképekből álló, többórás elektronikus csodát nem néztem meg, ám az érzés bennem volt, és esze ágában sem volt elhagyni a testem. Melankolikus hangulatom kihatott az egész csapatra, és bár eleinte rám hagyták, vasárnap reggel unnie aggódó pillantásaival találtam szemben magam.

 - Hye Jin- ah...- kérdezte óvatosan, miközben az előző estéről megmaradt sushit nyomtam magamba. A pálcikát a műanyag doboz szélére raktam, és felvont szemöldökkel néztem rá.

 - Tudod... elég furcsa vagy pár napja. Történt valami?- szemeiben pajkos fény csillant egy pillanatra, de gyorsan korrigálta vonásait, és újra magára öltötte a kételyek közt őrlődő, mindent megértő barátnő szerepét. Be kell vallanom, szörnyen rosszul játszotta ezt a karaktert, tökéletesen ellent mondott önmagának. 

 - Ami azt illeti...- nevetve a levegőbe csaptam egyet- Történt- kacsintottam rá, és a kacagást folytatva ugrottam le a bárpultról, hogy kidobjam a sushis dobozt. Meng Xue örömittasan felkiáltott, és ellökte magát a magasított asztaltó, elérve, hogy a széke pördüljön egyet. 

 - Aish... nem tudnátok halkabban visongani?- robbant ki a szobájából Kihyun. Dühös és nyúzott arcát itt-ott eltakarta a mindenfelé álló haja. Pizsomaként funkcionáló melegítője az egyik oldalon lecsúszott a csípőjéről, közepesen hosszú fehér rövid ujjúja pedig gyűrötten lógott mellette. A szívem egy hatalmasat dobbant amint megláttam, és szégyenlősen fordultam a mosogató irányába. Tekintetem találkozott Meng Xue értetlen szemével, de jelenleg azon voltam, hogy természetesen viselkedjek Kihyun előtt. 

 - Úgyis mindjárt indulunk Hye Jinnel vásárolni- mondta végül unnie. 

 - Nekem aztán mindegy- morogta végül és visszacammogott a szobájába egy hangos ajtócsapódás kíséretében. 

Miután konstatáltam, hogy az égés veszélye elmúlt, magyarázatot várva fordultam barátnőm felé, aki egy sejtelmes mosoly kíséretében biccentett az előszoba felé. 

 20 perc múlva már Hong Kong metróinak az egyikén ültünk (vagyis álltunk), és egy, unnie által nagyon magasztalt pláza felé vettük az irányt. 

 - Szóval... mi is történt pontosan csütörtökön?- lökött oldalba barátnőm, miután ismét a szabadban voltunk. 

 - Honnan veszed, hogy történt akkor bármi is?- fontam össze a karom, és felhúzott orral próbáltam semleges mimikát alkalmazni.

 - Wonho mondta, hogy aznap Kihyun nagyon vidáman jött haza. 

Egy halvány mosoly futhatott át az arcomon, mert Meng Xue beharapta az ajkát, és bólogatva vakarta meg a fejét. 

 - Kiállt mellettem, amikor a tánctanár kritizált a tánctudásom miatt- sóhajtottam egy nagyot, mert eszembe jutott, hogy mennyire jól estek a szavai akkor- De tudod jól, hogy ha fontos történne, te lennél az első, aki tudna róla. 

 Ezt a témát nem is folytattuk, mert beléptünk a hatalmas épületbe, és amíg én a leesett államat vakartam össze, Meng Xue elszánt vigyorral mutatott a mozgólépcsők irányába. 

Annyit el kell árulnom, hogy falusi létemre, és a településünkön található egyetlen egy, ruhákat is forgalmazó boltra korlátozódva egész jól tartottam az iramot. Unnie kíméletlenül rótta a boltokat, és mindenhol rávett, hogy próbáljak fel valamit, amibe persze beleszerettem a próbafülkében állva a tükör előtt, így szinte mindenhol könnyítettem egy kicsit a pénztárcámon. Meng Xue ránézésre meg tudta mondani minden ruháról, hogy hogy állna, és miután leakasztotta a fogasról, addig keresgélt az üzletben, amíg egy tökéletesen összepasszoló szettet nem válogatott össze. Szörnyen irigyeltem ezért a képességéért (is), mert egy nőnél a mai világban talán a legfontosabb a divatérzék. A megfelelő ruhákat a megfelelő eseményre megtalálni... nos, talán könnyűnek tűnhet, de amint ott állunk a nyitott szekrényajtónk előtt, és idegesen rágcsáljuk a körmünket, miközben az idő rohamosan szalad, mindenki rájön, hogy ez is ugyan olyan szervezést, és pontosságot igényel, mint például egy koreográfia. 

 - Aloe vera-s, vagy barackos?- dugott két tégelyt az orrom alá unnie. Fogalmam sem volt, melyik-melyik, így hát rámutattam a zöld színűre. El is fáradtam az egész napos gyaloglásban, és minden vágyam az volt, hogy leülhessek. ellenben Meng Xue-vel, aki még mindenképp meg akarta venni azt a parfümöt, amit még Incheonban látott a reptéren. Erősen kételyeim voltak, hogy kapható-e itt egyáltalán, mivel szinte az összes parfümériát végigjártuk már- sikertelenül. Épp indultunk volna az aulában lévő gyorséttermek egyikéhez (ahol minden bizonnyal találtunk volna ülőalkalmatosságot is), amikor unnie telefonja csörögni kezdett a kezében. A hívófél nevét látva arca eltorzult, és szemét forgatva vette fel. 

 - Ya, itt meg Meng Xue- kínaiul beszélt, amin eléggé megütköztem, ugyan is akkor kizárólag a cégtől hívhatták.

 - Ilyenkor? Biztos ez? Azt mondták, szerdán jön meg...- fejét csóválva tette le szatyrait a földre. Telefonját elemelve a fülétől megnézte az időt, és újra beleszólt. 

 - Rendben, nemsokára ott leszek. Köszönöm!- és lerakta. 

 Bocsánatkérően elmagyarázta, hogy mi az a halaszthatatlan ok, ami miatt vasárnap este el kell mennie, és magára kell hagynia egy idegen városban, és kárpótlásként felmarkolta az én holmimat is. Mire észbe kaptam, ott álltam az aula közepén... egyedül. 

 A szállító most hozta meg a rendelt anyagot, amiket Wonho 'kollekciójához' rendelt. Tudom, hogy ez a munkája, hogy emiatt van itt, de az utóbbi időben minden alól oppára hivatkozva bújt ki. Ez egyszerre dühített, és tett kíváncsivá, mert biztos voltam abban, hogy valami nem stimmel velük. 

 Unnie távoztával nekem sem volt több dolgom a plázában, így hát a metró felé vettem az irányt. Áldom az eszem, amiért megjegyeztem, hogy melyik irányból jöttünk. Kínos lenne azzal felhívni valakit, hogy jöjjön értem, mert nem tudom, hol vagyok. 

 

Kiszállva a szardínia életmóddal egyenlő szinten álló közlekedési eszközből egy vegyesbolttal találtam szemben magam. A fehér led-tábla olyan hívogatóan égette a szemem, hogy egyetlen választásként kénytelen voltam bemenni. Két zacskó alga-chips, és egy másfél literes zöldteával a hónom alatt jöttem ki. Idő közben jócskán be is sötétedett, ezért megszaporáztam lépteimet az ingatag lábakon álló közbiztonságra tekintettel. 

 A liftbe lépve nem azt a szintet nyomtam meg, ahol a lakásunk volt. Ha Meng Xue- nek halaszthatatlan dolga akadt, biztos voltam benne, hogy oppa- t is magával viszi, Kihyunnal pedig nem volt bátorságom egy légtérben lenni. Nem mintha eddig annyit beszélgettünk volna amikor ketten maradtunk otthon, de most még a gúnyos megjegyzéseihez sem volt lélekjelenlétem. 

 Egy olyan helyre volt szükségem, ahol tiszta fejjel át tudom gondolni a dolgokat- erre pedig a legtökéletesebb hely a tető. Így hát, miután kiszálltam a liftből a legfelső emeleten, és megtettem pár fokot, kilöktem a nehéz vasajtót, és újból nagyot szippanthattam Hong Kong szmogos levegőjéből.

  A kémények alatt foglaltam helyet, amik nyár lévén nem működtek ugyebár. Az algachips zacskója hangosan csörögve nyílt ki, szokatlanul megtörve az itt uralkodó csöndet. Belemarkoltam a zöld csodába, és közben felidéztem a mai napom. Egyetlen mondat motoszkált a fülemben, ami nem hagyott nyugodni. 

"Wonho mondta, hogy aznap Kihyun nagyon vidáman jött haza." 

Valami nem stimmelt itt. Unnie titkolt valamit. Nekem pedig nincs más dolgom, mint rájönni, hogy mi az.

Chapter 7.

Szörnyen sajnálom, amiért nem hoztam új részeket, de egyszerűen időm nem volt leülni a gép elé, nem hogy rendesen megírt fejezetet hozzak. Szívből remélem, hogy nem hagyjátok el a blogot, és ezután is ilyen hatalmas lelkesedéssel fogjátok követni, amit ezúton is nagyon szépen köszönök. Nem vesztegetném tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell...

- És egy, két, há'! Magasabbra a lábad Hye Jin, nyújtsd ki a karod!- a tanárnő próbálta túlüvölteni a hangfalakból ordító zenét. Összeszorítottam a fogam, és minden fáradtságom ellenére, a ritmust tartva próbáltam korrigálni az oktató által az imént szemrevételezett hibákat.

 Ugrás fel, homorít a hát, aztán plié- ben érkezz vissza a talajra. Jobbra sasszé, forgás, balra sasszé, elterül a földön. Elméletben pontosan tudtam a koreográfiát. De egyszerűen képtelen voltam jól csinálni, teljes erőbedobással, úgy ahogy a többiek a teremben. Név szerint Wonho, és Kihyun. A tükörben láttam, hogy az idősebb a szeme sarkából néha-néha aggódva rám pillant, ám Mr. Arrogáns "Falisuvagy" úgy láttam, tökéletesen nem foglalkozik velem. Nem is gúnyolódott, nem csinált semmit. Nem próbálta meg a tudtomra adni, hogy tudja, milyen sokat kell még gyakorolnom. Egyszerűen úgy tett, mintha nem lennék ott. Ez pedig mindennél jobban zavart, talán emiatt sem ment a gyakorlat. Ah, ugyan kit áltatok, nem Kihyun tehet arról, hogy egyszerűen nem illek ide. Egyre jobban kezdek rádöbbenni, hogy rossz embert választott a bizottság, amikor beválogattak erre a programra. 

 Az óra végeztével egyenesen az öltöző felé vettem az irányt, meg se vártam, hogy a tanárnő megdicsérje a csapatot- tudtam, hogy az nem nekem szólna. Zuhanyzás nélkül vettem magamra az utcai ruhám, izzadtságtól csöpögő edzőszerkóm pedig idegesen tuszkoltam a pöttömnyi hátizsákba.  Mérhetetlenül feldühített, hogy ennyi plusz gyakorlást követően sem tudom teljesíteni az elvárt normát. Az egész óra abból állt, hogy "Hye Jin, nem jó" "Hye Jin így csináld", "Hye Jin úgy csináld", miközben én pontosan tudtam, hogyan kell. És mivel nem tudtam rájönni a sok "nemsikerül" miértjére, még jobban felhúztam magam. Ennél is többet kell gyakorolnom, és kész. 

 Kirobogtam az öltözőből, és csütörtök lévén a második emelet felé vettem az irányt, ahol a kínai nyelvórám következett. Az volt lassan az egyetlen óra, ahol nem kellett aggódnom az ügyetlenkedésem miatt.

- Ya! Nem hiszem el, hogy már megint bent kell maradnod tervezni!- mondtam ingerülten Meng Xue-nek, aki az elmúlt napokban kapott projekt miatt mostanában éjszaka jár haza. Még hozzá Wonhoval karöltve, ugyan is egy saját kollekciót kell tervezniük, és mit adj Isten, unnie a mi drágalátos csapatvezetőnket választotta. Megpördült a bárszéken, a kezében lévő teás üveget a pulthoz csapta.

- Nem mondhatom, hogy "bocs, most nincs kedvem bemenni", ez a feladat nagyon fontos! Tanulni jöttünk ide, nem szórakozni! Így is csoda, hogy egyáltalán találkozunk a lakásban- nézett rám szúrósan barátnőm. Igaza volt. 

- Tudom...- biggyesztettem le alsó ajkam megbánásom jeléül- Csak oppa miatt aggódok- arcán valami különös érzelem (?) futott át, ám gyorsan korrigálta mimikáját, és felvont szemöldökkel várta, hogy magyarázzam meg előbbi állításom- Éjszaka jár haza és hajnalban kell. Bármennyire is nem így látod, de egységben tart mind a négyünket, ráadásul az összes órán hibátlanul teljesít. De félek, előbb-utóbb ki fog merülni, és az a munkájában is meg fog látszódni...- őszintén beszéltem. Wonho valóban nagyon keményen dolgozik mind a tánc, mind az ének órákon (hallom, ahogy a folyosókon a többiek a két koreai énekesről beszélnek), de az, hogy még Meng Xue ruháihoz is modellt áll... nos, biztos vagyok benne, hogy túlvállalta magát. 

- Hye Jin...- mosolyodott el unnie- Ne aggódj amiatt a mamlasz miatt. Amint látom, hogy fárad, ígérem neked, hogy hazaküldöm. Jó?- szemében gyermeki pajkosság csillogott, olyasmi, mint amikor egy ártatlan csínyt próbál az ember eltussolni a szülei előtt. Átláttam Meng Xue-n, de kíváncsi voltam, mi sül ebből az egészből, ezért megnyugvást színlelve bólintottam egyet. 

- Na menjél- vigyorogtam rá, amikor a nagy becsben tartott Shin Hoseok kilépett a szobájából, és intett unnienak, hogy indulhatnak.
 A két jómadár távoztával egyedül maradtam a lakásban, mivel fogalmam sem volt Kihyun hollétéről. Na nem mintha különösebben foglalkoztatna a dolog, egyszerűen csak furcsálltam, hogy egész nap messziről került, és még az is megfordult a fejemben, hogy miattam nem jön haza. Pedig én tényleg igyekszem, hogy valamilyen szinten ne gyűlöljön, de úgy látszik, eddig nem jártam sikerrel.
Ledőltem a tv előtti kanapéra és bekapcsoltam a csúcstechnológiás szerkezetet. Hétkor jönnek a hírek, azt pedig meg akartam nézni. Automatikusan kedvenc 'órám' után nyúltam, azonban ijedten vettem tudomásul, hogy annak hűlt helye.
- MI A FENE?!- pattantam fel kétségbeesetten a kényelmes ülőalkalmatosságról. A telefonom nem volt a zsebemben, pedig szín tisztán emlékszem, hogy táncóra előtt oda tettem. Talán a nagy kapkodásban kiesett? Nyilván feltűnt volna, ha koppan... vagy annyira nem érdekelt más magamon kívül, hogy észre se vettem?
- Aish!- csaptam magam homlokon. Holnap ki tudja ott lesz- e még. Akárki zsebre vághatta, az alulfizetett takarítónőtől kezdve, más diákokon át akár valami besurranó tolvajig.
 Hirtelen ötlettől vezérelve, a tv-t ki sem kapcsolva indultam el a bejárati ajtó irányába. Vissza megyek.

A portásnak felmutattam a nagy becsben tartott chip-kártyám, és a lifthez sorban álló embereket kikerülve nagy erővel löktem meg a lépcsőházat rejtő ajtót, és kimerültséget nem érezve kezdtem rohanni abba a terembe, ahol délelőtt volt modern táncom. Se a magnó mellett (hová a tanár szokta tenni az elektronikai eszközöket), se az öltözőben nem találtam a telefonom. Milyen óráim is voltak ma? Ezen kívül jazz és kínai. Tekintve, hogy a másik táncoktatás az alagsorban volt, és én most az első emeleten voltam, könnyebbnek bizonyult, ha az egyel fölöttünk lévő nyelvtermeknél folytatom tovább a keresést.
Remélem nem kell mondanom, itt is sikertelenül jártam. A kezdeti kétségbeesésem szépen lassan dühvé nőtte ki magát, és a lépcsőn lefelé trappolva összeesküvés elméleteket szőttem a fejemben, hogy milyen szörnyűség vár arra, aki ellopta a telefonom. Mivel ugyebár az egész épület be van kamerázva.
 Kilépve a lépcsőházból hozzá kellett szoknia a szememnek a folyosón elterjedő sötétséghez, ám mivel ennek nem kellett sok idő, és tudtam, hogy hol kell keresnem amit keresek. Ám az öltöző elé érve hangfoszlányok ütötték meg a fülemet. Mintha... két ember civakodna.
 Résnyire nyitottam az ajtót, és a bentről áradó vakító lámpa fény elől hunyorogva menekülve jobban láttam, ha először inkább csak hallgatózok, elég lesz majd később beazonosítanom a tetteseket.
  - Ez akkor sem mentség semmire!- csattant fel a... a tanárnő- Tudom, hogy nehéz neki, tudom, hogy miért van itt, de sokkal többet kéne gyakorolnia ahhoz, hogy ne okozzon hátrányt a csoportnak!
Mély sóhaj követte ezt, és kezdett úrrá lenni rajtam a kíváncsiság, hogy kiről is folyhat a szó.
 - Minden este bent marad táncolni- Kihyun érces hangja villámcsapásként hasított belém. Minden kétséget kizáróan rólam 'beszélgettek'.
 - Késő esténként jár haza, hajnalban kel, hogy a lakás emberien nézzen ki. Fogalma sincs arról, ki valójában Hye Jin- ah, és úgy von le róla következtetéseket, hogy azzal saját magát hozza rossz helyzetbe a tudatlansága miatt- kezemet a szám elé tettem, hogy ne hallják meg halk kuncogásom, amit ez a pimasz beszólás váltott ki belőlem.
 - Fiatalember- a tanárnő hangja sokkal magasabban csengett, mint amilyen alapjáraton, nyilván felzaklatta a tiszteletlen hangnem- Remélem tisztában vagy vele, hogy ez a hely nem a hazád.
 Erre azonban nem jött válasz, csupán pár lépés, és az ajtó, amely mögött elbújtam kinyílt, és Kihyun hatalmasra dülledt szemeivel találtam magam szemben. Kínosan a földet kezdtem pásztázni, tudatában voltam, hogy két ember személyes beszélgetését kihallgatni nagyfokú udvariatlanság.
- Gyere- tátogta felém, majd megragadta a karom, és villámgyorsan kivonszolt az alagsorból.

 Némán ballagtunk hazafele. Kihyun és én. Én és Kihyun. Nyilván sokkal többet képzeltem a szituációba, mint amiről valójában szó volt, de az előbb állt ki mellettem az az ember, akiről szent meggyőződésem volt, hogy ki nem állhat. Nem a megszokott úton mentünk, kerülőt téve mutattata az utat Kihyun. Kezemben idegesen forgattam a telefonom, amit sikerült visszaszereznie. Nem kérdeztem hogyan, az épületből kilépve egyszerűen a kezembe nyomta, és szemkontaktus teremtése nélkül intett fejével, hogy induljunk.
 - Köszönöm- nyögtem ki végül, mire halványan elmosolyodott és megrázta a fejét. Automatikusan (magam sem tudom miért) elpirultam, és elvettem a tekintetem róla. Ah, biztos csak képzelődőm.
 - Miért én vagyok az első a névjegyzékedben?- kérdezte végül. Arcán pajkos vigyor kúszott végig, de nem nézett rám.
Összevontam a szemöldököm, aztán hirtelen a szám elé kaptam a kezem, és megtorpantam. Magamban végig pörgettem az összes létező káromkodást, amit csak koreai ember ismer, majd reszkető hangon nyögtem ki a választ.
 - Te voltál az utolsó ember, akit fel akartam hívni- hallottam halk nevetését, aztán ahogy megfordul, és visszasétál mellém. Nem kérdezett többet, csak állt mellettem, és nézett.
Tekintetem felemeltem a koszos betonról, és mélyen az övébe fúrtam. A szívem őrjöngő vonatként zakatolt, értelmezni próbáltam a szemében mélyen megbúvó fájdalmas gyötrelmet. Egy pillanatra mintha több is lett volna a köztünk vibráló levegőben az oxigénnél, ám amikor elkapta fejét, és folytatta tovább útját, nekem pedig a rideg közönyt mutató hátánál nem maradt több... rá kellett jönnöm, hogy Yoo Kihyun fél.
Mégpedig tőlem.

Chapter 6.

- Yaa! Azonnal tedd le! Nem hallod? Shin Ho Seok, halott vagy, ha most rögtön nem adod vissza!- kelt ki magából Meng Xue, és a telefonját elrabló csapatvezető után vetette magát. Wonho a magasba emelte kezét, melyben unniem féltve őrzött készülékét szorongatta. Lehetetlennek bizonyult, hogy a lakásból bárki is le tudja onnan szedni, tekintve,  hogy mind a hárman jóval alacsonyabbak voltunk a csapatvezetőnél.
Na nem mintha annyira segíteni akartunk volna Meng Xuenek. Kihyun a nappali kanapéján terült el, és nevetését visszafolytva figyelte a veszekedő párost, én meg a konyhapult mellett ülve kanalaztam magamba a többiek által már rég elfogyasztott levest.  Wonho és unnie vitái már-már mindennaposak voltak, általában a semmin kaptak össze, de Kihyunnak és nekem legalább feldobták a fárasztó hétköznapjainkat. Kicsit hálás is vagyok nekik emiatt, mert a rajtuk való tehetetlen nevetés az egyetlen közös dolog bennünk.
- O-P-P-A!- artikukált nagyokat Wonho, miközben a vágyott szavát betűzte a dühös Meng Xue-nek- Egy szó! Mi olyan nehéz ebben, hogy nem mondod ki?
- Oppa a frászt!- fortyogott unnie- Előbb hívom így Hye Jin-t, mint téged- rugaszkodott el a földről, sikertelen próbát téve, hogy hátha vissza tudja szerezni a telefonját. A nevem hallatán egy pillanatra megállt a kanál a számban, ugyanis (tapasztalatból mondom), engem csak akkor hoznak szóba hasonlítási alapként, ha valóban  komoly az ügy.
- Mi?- fagyott le Wonho, de a kezét továbbra is a magasban tartotta- Mi az amit, jobban csinál? Talán ő a vezető közülünk?- hangja a magasba csúszott, arca kipirosodott, és magamban megtapsoltam Meng Xuet, amiért sikerült a mindig vicces, és jókedvű uraságot felidegesítenie.
- Maknae. A legfiatalabb. És mégis ő főz, ő mos, ő intézi mindent!- toppantott Meng Xue- Egy vezető nem veszi el a kisebb holmiját cukkolásból- mondta hallkabban.
Wonho nagyot nyelt, és leengedte a kezét, amiből Meng Xue azonnal kivette a készülékét.  Farzsebébe süllyesztette, majd hátraarcot vágva az előszobába ment, és kicsit sem hozzá illően, nagy mozdulatok közepette felvette a cipőjét, és egy hangos ajtócsapódással jelezte, hogy elhagyta a lakást.
Leszálltam a bárszékről, és megkerülve a pultot kellemes csörömpölések közepette a mosogatóba tettem a leveses tányért. A nappalin áthaladva megálltam Wonho előtt, aki még mindig döbbenten bámult arra a pontra, ahol pár perccel ezelőtt unnie állt. Felvontam a szemöldököm, és kérdőn néztem rá.
- Utána kéne mennem, ugye?- kérdezte végül óvatosan, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam, és bólintottam egyet. Biztató jelemre akár a villám, úgy szökkent az előszobába, és néhány pislogás után már csak azt vettem észre, hogy Kihyunnal ketten maradtunk a lakásban.
Megint.
Wonho és Meng Xue veszekedései mindig így végződtek. Unnie lelép, oppa megy utána, minket meg magunkra hagynak. És maga a tény, hogy Yoo Kihyun ki nem állhat, nem tölt el biztonságérzettel.
Ez már a második hét vége, és a kettőnk közti levegő egyre jobban megtelt feszültséggel. A közös táncóráinkon probál a lehető legtávolabb állni tőlem, de ha valamit rosszul csinálok, mindig úgy időzíti a beszólásait, hogy az oktató ne hallja, nekem viszont romba döntse azt a kevéske önbizalmamat is, amit sikerült összekaparnom.
Fél szemmel Kihyunra pillantottam, aki rólam tudomást sem véve bámulta a plafont. Hát persze... vége a műsornak, a haverok elmentek, itt maradt velem, szóval újra magára veheti  a hűvös-köpenyt.
- Hol voltál tegnap este?- kérdezte még mindig a falat nézve. A hangja, akár egy éles penge, úgy hasított az egyre kínosabbá váló csöndbe, és fogalmam sincs miért, de egy halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám. 
- Bent maradtam gyakorolni- mondtam vállat vonva, és félrelökve lábait leültem a kanapé végére.
- Megint?- húzta fel jobb szemöldökét, tettetett lazasággal helyezkedett kényelmesebb ülőpózba, így felemelte a kis dohányzóasztalról a tévé távirányítóját, és bekapcsolta a készüléket.
- Rám fér a gyakorlás- válaszoltam végül. Összeszűkítette szemeit, és úgy pásztázott még hosszú másodperceken át, majd mikor konstatálta, hogy nem fogom bővebben kifejteni az általam beépített plusz táncórák okát, fejcsóválva állt fel mellőlem, és masírozott a szobájába. 

 Amint hallottam az ajtó halk csapódását, megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Valójában azért edzek még keményebben az előírtaknál, mert elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de ki fogok préselni Yoo Kihyunból egy kis elismerést. Tudom, hogy mennyire nem szimpatizál velem, egyszerűen érzem, hogy nem kedvelt személy vagyok a szemében. Én pedig ezen mindenképpen változtatni szeretnék. 

 Egész délután egyedül tespedtem a fotelban, néha váltogatva a hongkong- i tévécsatornák között, amiknek egyikén sem ment semmi más a híradáson, és a gyerekmeséken kívül. Kihyun ki sem dugta az orrát a vackából, én pedig nem zargattam, noha nagyon szívesen beszélgettem volna vele. Kicsit kezdem úgy érezni, unnie és Wonho szándékosan hagynak minket magunkra, hogy hátha kialakul közöttünk valami barátságos viszony. Én nem vagyok olyan rámenős, mint a legtöbb doramában a főszereplő lány, aki addig-addig ostromolja a vele teljesen lenézően viselkedő fiút, amíg az végül megkedveli. Kihyun bennem egy rossz emléket lát, így teljesen megértem, hogy miért nem akar nagyobb kontaktust kialakítani kettőnk között. Ha akar tőlem valamit, majd lép. 

- Hye Jin- ah! Kihyun~!- zökkentett ki mélázásomból Meng Xue hangja, aki vidáman dugta be fejét a bejárati ajtón. Mögötte szintén mosolygó ábrázattal lépett a lakásba Wonho. 

- Ya! Mit csináltatok ennyi ideig?- álltam fel a kanapéról. Kiropogtattam elgémberedett derekam, és rosszalló pillantásokat szórva szeretett unniemra mentem én is az előtérbe, és vettem ki a kezéből egy fehér papírzacskót, amit felém tartott. 

- Megláttam, és azonnal te jutottál eszembe- magyarázta Meng Xue, miközben én óvatosan kicsomagoltam egy fekete bőrtáskát- Nem volt szívem otthagyni- magyarázta vigyorogva tettét. Arra sem hagyott időt, hogy számon kérjem az árát, vagy bármi egyebet, rögtön leintett, és fejcsóválva ragadta meg a karom, és maga után húzott a szobánkba. 

 Arra számítottam, hogy mesélni fog valamit a nagy békülésről, vagy (úgy, mint eddig mindig) kérdezősködni szeretne arról, hogy beszéltem-e Kihyunnal. De semmi. Vigyorgott, mint a tejbetök, sejtelmes tekintét egy pillanatra sem vette le rólam. 

- Nem történt semmi, szóval inkább menjél fürdeni- nyomtam a kezébe a törölközőjét, és kitessékeltem az ajtón. 

 Itthon valóban nem történt semmi. De utána fogok járni, hogy amikor mi nem vagyunk ott, mit csinál Meng Xue és Wonho. Biztos vett neki valami finom ételt... vagy unnie ötletet kapott kollekcióhoz. Ami pedig oppa derültségét magyarázza... nos, szimplán megkönnyebbült, hogy sikerült kiengesztelnie Meng Xuet. 

Ezzel az  irreális magyarázattal tudtam magam mögött a dolgot, és még mielőtt tovább gondoltam volna mindent, én is a lefekvéshez kezdtem készülődni. Pedig így utólag visszaemlékezve... lehet, hogy sokkal hamarabb rájövök az események miértje, ha nem terelem el a gondolataimat.

Chapter 5.

 Az elkövetkezendő három nap így telt. HongKong utcáit jártuk, mindenről kép készült, minden különlegesnek tűnő ételt megkóstoltunk és persze a ruhaboltokat sem hagytuk figyelem nélkül. Mindenféle divatérzék hiányában nem is magamnak vásároltam, unnie és Wonho voltak azok, személyi stylisteimként öltöztettek. A cég, ahol holnaptól kezdetét veszi a három hónapos képzésünk biztosított mindenkinek egy-egy hitelkártyát, persze nem korlátlan összeggel, de mivel hetente került rá újból egy bizonyos sok-nullás szám, nem is nagyon foglalkoztunk vele, hogy mennyi pénzünk van.
 A lakásba késő este érkeztünk vissza, ki akartuk élvezni az utolsó olyan napot, amit betáblázott napirend nélkül el tudtunk tölteni. Én a nappaliban vágódtam el a kanapén, unnie viszont bepakolta a frissen vásárolt ruháit a szobába.
- Hye Jin- ah!- kiabált ki, mire nagyot sóhajtva felálltam és utána csoszogtam közös lakhelyünkre. Meng Xue az ágyán ült és épp egy narancssárga borítékot bontott ki. Fejével az én ágyamra bökött, amin egy szintén ilyen színű lap hevert. Felemeltem a párnám mellől, és óvatosan szétnyitottam. Ahogy sejtettem. Az edzésterv.
"Hétfő:
8 a.m-12 a.m - modern tánc
12 a.m- 12.30 p.m - ebéd szünet
12.30 p.m- 15 p.m- hiphop
15.15 p.m- 17 p.m- személyes edzés
Kedd:
7 a.m- 10 a.m- jazz tánc
10 a.m- 13 p.m- zeneismeret
13 p.m- 13.30 p.m- ebéd szünet
13.30 p.m- 16 p.m- hiphop
16 p.m- 19 p.m- modern tánc
19 p.m- 21 p.m- személyes edzés
Szerda:
8 a.m- 12 a.m- balett 
12 a.m- 12.30 p.m- ebéd szünet
12.30 p.m- 15 p.m-  modern tánc
15 p.m- 18 p.m- hiphop 
18 p.m- 20.30 p.m- személyes edzés 
20.30 p.m- 21.30 p.m- kínai nyelv 
Csütörtök:
7.30 a.m- 11.30 a.m- modern tánc
11.30 a.m- 12 a.m- ebédszünet
12 a.m- 15 p.m- jazz tánc 
15 p.m- 16 p.m- kínai nyelv 
Péntek: 
9 a.m- 13. p.m- hiphop
13 p.m- 13.30 p.m- ebédszünet
13.30 p.m- 17 p.m- személyes edzés
17 p.m- 19 p.m- balett 
19 p.m- 20 p.m- kínai nyelv
Szombat:
szabadnap
Vasárnap:
szabadnap"
- Jézusom!- kapott a fejéhez unnie, amikor megmutattam neki a napirendem- 4 óra tánc egyhuzamban? Fél órás ebédszünetek? Bírni fogod te ezt, Hye Jin- ah?- nézett rám tanácstalanul. Ez a kérdés bennem is felmerült, de akkor nyilván nem választottak volna be, ha nem látnák rajtam, hogy képes vagyok tartani az ütemet.
- Persze. Keményen fogok dolgozni, hogy minden sikerüljön- bólintottam, és öklöt formálva a kezemből vállon ütöttem Meng Xue-t- Fighting!
Fejét csóválva eresztett felém egy halvány mosolyt, majd miután előhalászta a bőröndjéből a törölközőjét átmasírozott a fürdőbe. Én nagyot sóhajtva vágódtam hanyatt az ágyon, és a plafont vizslatva gondolkodtam azon, hogy mennyire hihetetlen ez az egész. Ez az egész táncosdi, az, hogy ki lettem választva, hogy idegenek szerint tehetséges vagyok... soha életemben nem gondoltam volna, hogy majd egyszer ez lesz a végzetem. Ekkor vált előttem biztossá a kép, hogy én táncos leszek. Átperdültem az ágyamon, és a töltőn lévő telefononom rákattintottam anya mobiljának hívófejére, majd fülemhez emeltem a készüléket, és vártam, hogy ne csak kicsengjen, hanem vegyék is fel.
- Halo!- szólt bele anya kis idő múlva.
- Omma!- mosolyodtam el a hangját hallva. Nem is szóltam haza, hogy megérkeztünk, sőt az elmúlt napokban sem adtam életjelet magamról. Szerencsére a szüleimet nagyrészt lekötötte a cukrászda, így nem görcsöltek feleslegesen miattam. Amíg Meng Xue újra vissza nem tért a szobába, kitárgyaltam mindent anyával, és megígértettem vele, hogy majd egyszer ők is eljönnek ide. Annyira más ez egy "falusi" embernek, hogy mindenképp meg kell tapasztalnia legalább egyszer az életben a nagyvárosi létet.
Unnie röpke fél óra múlva újra tisztelét tette a szobában, így én elköszöntem szeretett ommámtól, és miután összeborzoltam Meng Xue frissen mosott haját, én is a fürdőbe vettem az irányt. Az ajtóhoz érve azonban hiába próbáltam lenyomni a kilincset, vagy erőből nekirohanni, nem tudtam kinyitni.
- Ya! Mi van ezzel?- háborogtam hangosan, és leraktam mindent, ami a kezemben volt a földre. Olyan hátra mentem, amennyire csak tudtam, hármat húztam magam után a lábaimmal, akár egy felbőszült bika, és rekedtes harciüvöltések közepette rohanni kezdtem. Ám ebben a pillanatban fordította el valaki belülről a zárban a kulcsot, és nyitotta ki az ajtót. Egy pizsomában álló, bágyadt Kihyun pillantott felém, de amint felmérte a sebességem, és a köztünk lévő távolságot, szemei kitágultak, és félreugorva az utamból elkapott, mielőtt belefejeltem volna a kicsempézett falba. Hosszú másodpercekig tartottuk ezt a pozíciót, míg végül a kezdeti sokkon túltéve magát, a kedves sunbae-m elengedett, és pedig hangos puffanással estem a kőre.
- Nem tudsz kopogni?- nézett rám összeszűkített szemekkel. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az elfojtott vigyoromat, amit a tény váltott ki hogy életében először hozzám ért, és nem rohant rögtön lemosni magáról a "falu mocskát". Lehet, hogy kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy nem minden a származás.
- Holnap fél nyolckor indulunk hyunggal a stúdióba, ha kész vagy akkorra, velünk jöhetsz- mondta egy szemforgatás után, majd kifelé vette az irányt. Még mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót, sarkával berúgta a kint hagyott holmim a fürdőbe, és egy "jó éjt"- et motyogva eltűnt a látókörömből.
Én meg, mint valami idétlen kamasz, boldogságtól elöntve haraptam be a szám, és tettem kézfejem oda, ahol pár perccel ezelőtt Más bőre érintkezett az enyémmel. Biztos beszélt vele unnie, különben miért lett volna ennyire... kevésbé utálkozó. Ebben a hitben hagytam magam, és az automatikus, levakarhatatlan mosoly kíséretében álltam a zuhany alá azt remélve, hogy a langyos víz majd magával viszi az összes, bennem kavargó érzést a lefolyóba.

Reggel korábban keltem, mint az ébresztő, így hát kikapcsoltam a szirénázó hangot, nehogy feleslegesen keltsem fel vele a mélyen alvó Meng Xue-t, akinek csak 10:00- re kell a galériába érnie. Az edzésekhez szükséges ruháikat a fekete hátizsákomba tettem, és miután zsebembe süllyesztettem a telefonom olyan halkan, ahogy csak tudtam, kiosontam a szobából. A nappaliban nem volt senki, és konstatálva, hogy még 6 perc van fél nyolcig, nyugodt szívvel mentem a konyhába, és dobtam a táskámba egy palack vizet három kissé fonnyadt alma társaságában.
- Hye Jin-ah!- hallottam meg Wonho hangját a hátam mögül- Te tényleg velünk akarsz jönni- vette fel csábos mosolyát, mire cinikusan megráztam a fejem.
- Egyedül eltévednék- magyaráztam, miközben a csapatvezető után jövő Kihyunnak biccentettem.
- Két saroknyira van- nevette el magát Wonho. Hihetetlenkedve néztem rá, miközben a cipőmet húztam a lábamra.
- Összehozza, hidd el- veregette meg hyungja vállát Kihyun, majd tudomást sem véve a szemmelverésemről, amivel a világ összes átkát szórtam rá, halálos nyugalommal vette fel ő is lábbelijét.
Így tehét fél nyolc után pontosan két perccel elhagytuk a lakást, és a panelből kilépve követni kezdtem a legelől haladó Wonho-t, akinek a kezében lévő telefonján be volt kapcsolva a GPS. Kihyun jött mögöttünk, egyik füle be volt dugva, másik oldalán hanyagul lógott a fülhallgató. Igazság szerint nagyon lazának tartom mind a három csapattársam. Mindenki stílusos, modern, és hihetetlen önbizalmat sugároz. Nem is értem, hogy tudtak engem melléjük beosztani...
- Ya! Itt is vagyunk!- kiáltott hátra Wonho, majd elégedett mosollyal az arcán állt meg egy hatalmas épület előtt. Egyik oldalamon a csapatvezető, a másikon Kihyun csillogó szemekkel néztek fel lótuszvirág emblémájú homlokzatra. Legyen bármennyire is megerőltető az edzésterv, biztos voltam benne, hogy iszonyat izgalmas is lesz.
- Talán... be is mehetnénk- vetettem fel az ötletet néhány perc ámuldozás után. A fiúk, kilépve az épület nyújtotta transzból helyeslően motyogtak egy "uhumm"- ot, mire végre elindultunk a bejárati ajtó irányába.
A portafülkében egy komor, középkorú férfi ült, aki amint beléptünk az előcsarnokba intett, hogy mennjünk oda. Kezében három, nyakba akasztható chip-kártya lógott, amiket miután összehasonlított velünk, kitett a pultra, és fejével felénk bökött, hogy vegyük el.
- Ya! Nem is ilyen nagy az orrom- fintorgott Wonho, miközben áthúzta a fején a kék szalagot.
- Az én kártyámat pedig átírták- háborogtam az átragasztott nevem, és képem láttán- Ezt valaki másnak szánták- állapítottam meg. Wonho aggodalmasan Kihyunra nézett, akinek arcán megfeszültek az izmok, és olyan szúrós szemmel nézett le rám, hogy inkább lesütöttem a szemem, és a padlót vizslattam. Valami rosszat mondtam. Már megint.
- Felmentem átöltözni- szólalt meg végül erőltetett természetességgel a hangjában, és nagy ívben kikerülve engem eltűnk a lifteket jelző tábla mögött.
Wonho és én maradtunk az aulában csupán, aki egy bocsánatkérő pillantás után barátságosan átkarolta a vállam, és boldogan mosolyogva állapította meg:
- Örülök, hogy te vagy itt, Hye Jin-ah.

Chapter 4.

 Reggel arra keltem, hogy az arcomra süt a nap. Hát persze, miért is húztam volna el a függönyt? A szoba másik felébe néztem csodálkozva tapasztaltam, hogy Meng Xue nincs itt. Az ágy szépen bevetve, párnáján az összehajtogatott pizsama. Az éjjeliszekrényen tapogatózva kezembe vettem a telefonom, és fejcsóválva ültem fel az ágyban.
07:18
Átöltöztem egy farmeringbe, és egy sortba, majd hónom alatt a neszeszeremmel átsurrantam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. A tükör előtt állva, kezemben a púderrel megakadt a szemem a kád mellett lévő szennyes kosáron. Nem is kell mondanom, üres volt. Előbb- utóbb el fognak fogyni a ruháink, és akkor bizony mosni kell. Már láttam lelki szemeim előtt, hogy ez a nemes feladat rám fog hárulni.
 Amint végeztem, és kicsit rendbe tettem a szobát, kicsoszogtam a nappaliba. A hatalmas plazma TV előtti dohányzó asztalon egy cetli hevert.
 " Kihyunnal elmentünk bevásárolni. Egyetek valami reggelit, mert ha visszaértünk, azonnal megyünk is tovább. 
 Köszi: ~ unnie"
Szememet forgatva süllyesztettem zsebembe az üzenetet, és megkerülve a bárpultot, ami elválasztotta a két helységet, a konyhába léptem. A hűtő kongott az ürességtől, egy doboz tej árválkodott csak az első polcon. Szavatosságát nézve még nem járt le, így némi reménnyel kikészítettem a pultra, hátha találok még valamit, amiből bármiféle reggelit tudok varázsolni.
 Otthon sosem kellett ezzel bajlódnom, iskola előtt már anya megkente a szendvicsem, nekem csak el kellett raknom, mielőtt elindulok. Amikor pedig nagy családi lakomák lettek volna, rendszerint délig aludtam, a reggelit ezzel lekésve.
Üres fiókokat, és szekrényeket nyitogatva egyre jobban kezdtem elkeseredni, hogy bizony, első utazásom első napján egy pohár tejjel be kell érnem.
- Ah, jó reggelt- hallottam meg ekkor Wonho hangját, aki nagyot nyújtózkodva támolygott ki a szobájából. Szemeimet meresztve bámultam rá. Hasán felcsúszott a póló, szabad belátást biztosítva ezzel kidolgozott matekfüzetére.
- Öhm... jó reggelt- fordultam el a krákogva, kicsit somolygó fejjel.
- Mit csinálsz?- huppant le az egyik bárszékbe.
- Reggelit keresek. Unniék most vásárolnak be, szóval eléggé selejtes a konyhai felszerelés- mondtam, miközben lehajoltam a mosogató alatti szekrényhez- Á! Végre!- kiáltottam fel győzelem ittasan, és kezeimmel feltartottam egy bontatlan müzlis dobozt.
 Tálka híján kávésbögréből fogyasztottuk el az erdei gyümölcsös, nem éppen mennyei ízekkel rendelkező, ám annál laktatóbb reggelinket. Wonho mellé ültem, és úgy lapátoltam magamba a tejes katyvaszt, mintha az lett volna életem utolsó táplálkozása.
- Te is táncolsz, ugye?- kérdezte a csapatvezető két falat között, mire automatikusan bólintottam- Akkor együtt lesznek a képzések!- derült fel az arca, mire én lesápadtam.
 Ha Wonhoval fogok táncolni, aki ugyan azért jött ide, mint Kihyun, akkor mi hárman leszünk... együtt. Ilyen nincs! Rendben, elismerem, hogy szégyellem magam előtte a tegnapi események miatt, de sokkal több bennem az iránta táplált düh, mint a kínos érzés. Végül is, honnan kellett volna tudnom, hogy min megy keresztül? Aish...
- Ya! Kihyun miatt ne aggódj...- lökött vállon Wonho- Most kicsit maga alatt van, de ő egyáltalán nem ilyen. Hidd el, nem veled van a baja, hanem az emlékeivel- mondta, majd szájához emelte a bögrét, és a megmaradt tejet egy húzásra megitta.
- Elhiszem- válaszoltam végül, és én is kiürítettem a bögre tartalmát- Azt add csak ide, én majd elmosom. Te menj, és készülj el, mert ha unnie ilyen állapotban lát,- mutattam végig kócos, gyűrött kinézetén- elfelejtheted, hogy a közeljövőben oppának hívjon- vigyorogtam rá, és leszálltam a székről, kezemben a reggelinket tálaló eszközökkel. Erre csak nevetett egyet, és visszavonult a szobájába. Remélem, hogy tényleg öltözni.
 Miután elmosogattam, arra sem volt időm, hogy az időt leellenőrizzem (azt hiszem, ez lassan a szokásommá válik), néhány másodpercnyi kulcs csörgetés után kirobbant az ajtó, és Meng Xue esettt be rajta legalább öt zacskóval a karján. A mögötte jövő Kihyunon is legalább ennyi holmi lógott, de én inkább unniehoz siettem segíteni.
- Ezeket gyorsan tedd a hűtőbe- utasított, miközben a kezembe nyomott két szatyrot. Úgy tettem, ahogy kérte, és fordultam is vissza, hisz kellett még két szorgos kéz. De legnagyobb meglepetésemre (vagy talán bánatomra), Kihyunnal néztem farkasszemet, ugyan is unnie eltűnt. Biztos a mosdóba ment. 
- Kimennél?- kérdezte nem túl kedvesen. Lesütöttem a szemeim. Ah, miért érzem magam ennyire feszengve a közelében? Tegnap szó szerint Wonhoba futottam, és ma mégis gátlások nélkül tudtam vele beszélni.
- Nem férek el tőled- szólt hozzám másodszorra kicsit ingerültebben, fejével a kezében lévő csomagokra bökve. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha behódolnék neki. Azt csinálnám, amit kér, kerülném az útját... vagyis kifejezném teljes megbánásomat. Magamban nevettem egy nagyot. Ha tetszik, ha nem, én akkor is kedves leszek veled, Yoo Kihyun!
 Rámosolyogtam, és kivettem a kezéből az egyik szatyrot. Gyorsan megfordultam, mielőtt bármit is reagálni tudhatott volna, és szépen sorban kezdtem kipakolni minden ételt, amit vettek.
 Nos igen. Az elkövetkezendő 10 perc ilyen néma csöndben telt, csak a a zacskók csörgését lehetett hallani. Tudomást sem véve a Kihyunból sugárzó enyhe utálatról, halkan dúdolva tettem a holmikat a helyére.
- Kész vagyok!- törte meg a némaságba burkolózott konyha csöndjét Wonho, aki épp ebben a pillanatban lépett ki a szobájukból. Félhosszú, kicsit bő, fekete nadrágot viselt, egy szintén ilyen színű pólóval. A haja rendezetlenül himbálózott ide- oda, miközben kapkodta a fejét köztem, és a Kiyhun közt- Hol van az én drága dongsaengem?- kérdezte végül tőlem vigyorogva, Meng Xue- re célozva. Rosszallóan néztem rá, de közben nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Annyira aranyos, ahogy próbálja bosszantani unniet, de még aranyosabb, ahogy ezek ketten civakodnak.
- Dongsaeng a jóég!- robogott ki a fürdőből az említett- Na, mi lesz már? Nincs sok időnk a városnézésre, jobb lenne, ha sietnétek!- ripakodott mindhármunkra, majd szemforgatva az előszobába ment cipőt venni.
 Mind a hárman, beleértve engem is, tátott szájjal bámultuk Meng Xuet. Már az első pillanatban tudtam, hogy nagyon ért a divathoz, de ez csak most tudatosult bennem véglegesen. Egy hosszabb fazonú, de annál szűkebb sort volt rajta, és egy fehér, kissé mély kivágású, szintén nem túl sok bőséggel rendelkező, háromnegyedes ujjú póló. A haját, ami az előbb még laza kontyba volt fogva, most kibontotta, és lágyan omlott a vállaira. Elismerően bólintottam egyet a kezdeti sokkból felébredve, mivel a fiúk még mindig nagyokat pislogtak az ajtó előtt guggoló lányra.
- Yah!- csaptam a karjukra egyszerre, mire összerezzentek- Ki fog esni a szemetek!- morogtam, miközben átoldalaztam közöttük, és én is bebújtattam formás patáimat egy cipőbe.
 Miután mind a négyen elkészültünk, és elhagytuk a lakást, kezdetét vette HongKong felfedezése.

 Az egész várost egy szóval tudnám jellemezni. "Daebak". A hatalmas felhőkarcolók erdejében teljesen elveszettnek éreztem magam. Olyan volt, mintha egy nyüzsgő hangyabolyban lennénk, jelentéktelenek, kicsik, és monotonok. Vagyis, a többi ember éreztette velem ezt, mivel a mi négyesünk csak a feje után ment. Mindenféle cél nélkül bolyongtunk a városban, és ami épp megtetszett, azt megnéztük. Boltok, utcai árusok, éttermek, egyszerűen bármi, ami szembe jött. Nem mintha sokat haladhattunk volna, ugyan is szinte minden sarkon meg kellett állnunk, hogy fényképet készüljön rólam a fantasztikus, általam nagy becsben tartott, hófehér fényképezőgépemmel. Eddig csak otthon fotóztam vele, leginkább a naplementét a tengerparton, de most, hogy itt vagyok, ki nem hagytam volna egy lehetőséget sem, hogy kép készüljön rólam.
- Aish... komolyan, de ennek mi értelme? Mindenhol ugyan úgy nézel ki, csak a háttér más. Ha kell, beszerkesztek én mögéd bármit, csak ezzel a tempóval nem jutunk semeddig- csóválta a fejét Kihyun. Arcáról nem tudtam többet leolvasni a közönynél, szóval csak rámosolyogtam, és a kezébe nyomtam a gépet.
- Gondolom, ha ennyire unod, nem akarsz rajta lenni egyen sem- közben megragadtam Meng Xue, és Wonho csuklóját- Ígérem, ez az utolsó, csak hadd legyen egy közös kép is- vigyorogtam rá, és magam után vonszolva unniet, és a csapatvezetőt, beálltam egy hotelnek tűnő, szörnyen magas épület elé. Valahol mélyen éreztem, hogy ezzel nem sikerült jó pontot szereznem nála, még azt is megkockáztatom, hogy ezzel megbántottam. De legnagyobb meglepetésemre Kihyun a nyakába akasztotta a gépem, és a nadrágja zsebéből elővette a telefonját.
- Ha közös kép, akkor azon nekem is rajta kell lennem- magyarázta, majd beállt unnie mellé (aki közben vadul vitázott Wonhoval azon, hogy tőle aztán ne várja el a "kedves" megnevezéseket, mert tíz nap miatt nem fog úgy viselkedni vele, mintha egy gyámoltalan kislány lenne), karját lazán átvetette a vállán, és vadul nyomkodni kezdte azt a bizonyos gombot, ami a selfie- ket készíti.
 Egyik képen sem mosolyogtam.
Egyrészt a döbbenet miatt, mivel Wonho ugyan úgy átkarolt, mint Kihyun unniet, másrészt viszont azért, mert nem értettem a belsőmben szétáradó keserű érzést.