Chapter 5.

 Az elkövetkezendő három nap így telt. HongKong utcáit jártuk, mindenről kép készült, minden különlegesnek tűnő ételt megkóstoltunk és persze a ruhaboltokat sem hagytuk figyelem nélkül. Mindenféle divatérzék hiányában nem is magamnak vásároltam, unnie és Wonho voltak azok, személyi stylisteimként öltöztettek. A cég, ahol holnaptól kezdetét veszi a három hónapos képzésünk biztosított mindenkinek egy-egy hitelkártyát, persze nem korlátlan összeggel, de mivel hetente került rá újból egy bizonyos sok-nullás szám, nem is nagyon foglalkoztunk vele, hogy mennyi pénzünk van.
 A lakásba késő este érkeztünk vissza, ki akartuk élvezni az utolsó olyan napot, amit betáblázott napirend nélkül el tudtunk tölteni. Én a nappaliban vágódtam el a kanapén, unnie viszont bepakolta a frissen vásárolt ruháit a szobába.
- Hye Jin- ah!- kiabált ki, mire nagyot sóhajtva felálltam és utána csoszogtam közös lakhelyünkre. Meng Xue az ágyán ült és épp egy narancssárga borítékot bontott ki. Fejével az én ágyamra bökött, amin egy szintén ilyen színű lap hevert. Felemeltem a párnám mellől, és óvatosan szétnyitottam. Ahogy sejtettem. Az edzésterv.
"Hétfő:
8 a.m-12 a.m - modern tánc
12 a.m- 12.30 p.m - ebéd szünet
12.30 p.m- 15 p.m- hiphop
15.15 p.m- 17 p.m- személyes edzés
Kedd:
7 a.m- 10 a.m- jazz tánc
10 a.m- 13 p.m- zeneismeret
13 p.m- 13.30 p.m- ebéd szünet
13.30 p.m- 16 p.m- hiphop
16 p.m- 19 p.m- modern tánc
19 p.m- 21 p.m- személyes edzés
Szerda:
8 a.m- 12 a.m- balett 
12 a.m- 12.30 p.m- ebéd szünet
12.30 p.m- 15 p.m-  modern tánc
15 p.m- 18 p.m- hiphop 
18 p.m- 20.30 p.m- személyes edzés 
20.30 p.m- 21.30 p.m- kínai nyelv 
Csütörtök:
7.30 a.m- 11.30 a.m- modern tánc
11.30 a.m- 12 a.m- ebédszünet
12 a.m- 15 p.m- jazz tánc 
15 p.m- 16 p.m- kínai nyelv 
Péntek: 
9 a.m- 13. p.m- hiphop
13 p.m- 13.30 p.m- ebédszünet
13.30 p.m- 17 p.m- személyes edzés
17 p.m- 19 p.m- balett 
19 p.m- 20 p.m- kínai nyelv
Szombat:
szabadnap
Vasárnap:
szabadnap"
- Jézusom!- kapott a fejéhez unnie, amikor megmutattam neki a napirendem- 4 óra tánc egyhuzamban? Fél órás ebédszünetek? Bírni fogod te ezt, Hye Jin- ah?- nézett rám tanácstalanul. Ez a kérdés bennem is felmerült, de akkor nyilván nem választottak volna be, ha nem látnák rajtam, hogy képes vagyok tartani az ütemet.
- Persze. Keményen fogok dolgozni, hogy minden sikerüljön- bólintottam, és öklöt formálva a kezemből vállon ütöttem Meng Xue-t- Fighting!
Fejét csóválva eresztett felém egy halvány mosolyt, majd miután előhalászta a bőröndjéből a törölközőjét átmasírozott a fürdőbe. Én nagyot sóhajtva vágódtam hanyatt az ágyon, és a plafont vizslatva gondolkodtam azon, hogy mennyire hihetetlen ez az egész. Ez az egész táncosdi, az, hogy ki lettem választva, hogy idegenek szerint tehetséges vagyok... soha életemben nem gondoltam volna, hogy majd egyszer ez lesz a végzetem. Ekkor vált előttem biztossá a kép, hogy én táncos leszek. Átperdültem az ágyamon, és a töltőn lévő telefononom rákattintottam anya mobiljának hívófejére, majd fülemhez emeltem a készüléket, és vártam, hogy ne csak kicsengjen, hanem vegyék is fel.
- Halo!- szólt bele anya kis idő múlva.
- Omma!- mosolyodtam el a hangját hallva. Nem is szóltam haza, hogy megérkeztünk, sőt az elmúlt napokban sem adtam életjelet magamról. Szerencsére a szüleimet nagyrészt lekötötte a cukrászda, így nem görcsöltek feleslegesen miattam. Amíg Meng Xue újra vissza nem tért a szobába, kitárgyaltam mindent anyával, és megígértettem vele, hogy majd egyszer ők is eljönnek ide. Annyira más ez egy "falusi" embernek, hogy mindenképp meg kell tapasztalnia legalább egyszer az életben a nagyvárosi létet.
Unnie röpke fél óra múlva újra tisztelét tette a szobában, így én elköszöntem szeretett ommámtól, és miután összeborzoltam Meng Xue frissen mosott haját, én is a fürdőbe vettem az irányt. Az ajtóhoz érve azonban hiába próbáltam lenyomni a kilincset, vagy erőből nekirohanni, nem tudtam kinyitni.
- Ya! Mi van ezzel?- háborogtam hangosan, és leraktam mindent, ami a kezemben volt a földre. Olyan hátra mentem, amennyire csak tudtam, hármat húztam magam után a lábaimmal, akár egy felbőszült bika, és rekedtes harciüvöltések közepette rohanni kezdtem. Ám ebben a pillanatban fordította el valaki belülről a zárban a kulcsot, és nyitotta ki az ajtót. Egy pizsomában álló, bágyadt Kihyun pillantott felém, de amint felmérte a sebességem, és a köztünk lévő távolságot, szemei kitágultak, és félreugorva az utamból elkapott, mielőtt belefejeltem volna a kicsempézett falba. Hosszú másodpercekig tartottuk ezt a pozíciót, míg végül a kezdeti sokkon túltéve magát, a kedves sunbae-m elengedett, és pedig hangos puffanással estem a kőre.
- Nem tudsz kopogni?- nézett rám összeszűkített szemekkel. Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az elfojtott vigyoromat, amit a tény váltott ki hogy életében először hozzám ért, és nem rohant rögtön lemosni magáról a "falu mocskát". Lehet, hogy kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy nem minden a származás.
- Holnap fél nyolckor indulunk hyunggal a stúdióba, ha kész vagy akkorra, velünk jöhetsz- mondta egy szemforgatás után, majd kifelé vette az irányt. Még mielőtt becsapta volna maga mögött az ajtót, sarkával berúgta a kint hagyott holmim a fürdőbe, és egy "jó éjt"- et motyogva eltűnt a látókörömből.
Én meg, mint valami idétlen kamasz, boldogságtól elöntve haraptam be a szám, és tettem kézfejem oda, ahol pár perccel ezelőtt Más bőre érintkezett az enyémmel. Biztos beszélt vele unnie, különben miért lett volna ennyire... kevésbé utálkozó. Ebben a hitben hagytam magam, és az automatikus, levakarhatatlan mosoly kíséretében álltam a zuhany alá azt remélve, hogy a langyos víz majd magával viszi az összes, bennem kavargó érzést a lefolyóba.

Reggel korábban keltem, mint az ébresztő, így hát kikapcsoltam a szirénázó hangot, nehogy feleslegesen keltsem fel vele a mélyen alvó Meng Xue-t, akinek csak 10:00- re kell a galériába érnie. Az edzésekhez szükséges ruháikat a fekete hátizsákomba tettem, és miután zsebembe süllyesztettem a telefonom olyan halkan, ahogy csak tudtam, kiosontam a szobából. A nappaliban nem volt senki, és konstatálva, hogy még 6 perc van fél nyolcig, nyugodt szívvel mentem a konyhába, és dobtam a táskámba egy palack vizet három kissé fonnyadt alma társaságában.
- Hye Jin-ah!- hallottam meg Wonho hangját a hátam mögül- Te tényleg velünk akarsz jönni- vette fel csábos mosolyát, mire cinikusan megráztam a fejem.
- Egyedül eltévednék- magyaráztam, miközben a csapatvezető után jövő Kihyunnak biccentettem.
- Két saroknyira van- nevette el magát Wonho. Hihetetlenkedve néztem rá, miközben a cipőmet húztam a lábamra.
- Összehozza, hidd el- veregette meg hyungja vállát Kihyun, majd tudomást sem véve a szemmelverésemről, amivel a világ összes átkát szórtam rá, halálos nyugalommal vette fel ő is lábbelijét.
Így tehét fél nyolc után pontosan két perccel elhagytuk a lakást, és a panelből kilépve követni kezdtem a legelől haladó Wonho-t, akinek a kezében lévő telefonján be volt kapcsolva a GPS. Kihyun jött mögöttünk, egyik füle be volt dugva, másik oldalán hanyagul lógott a fülhallgató. Igazság szerint nagyon lazának tartom mind a három csapattársam. Mindenki stílusos, modern, és hihetetlen önbizalmat sugároz. Nem is értem, hogy tudtak engem melléjük beosztani...
- Ya! Itt is vagyunk!- kiáltott hátra Wonho, majd elégedett mosollyal az arcán állt meg egy hatalmas épület előtt. Egyik oldalamon a csapatvezető, a másikon Kihyun csillogó szemekkel néztek fel lótuszvirág emblémájú homlokzatra. Legyen bármennyire is megerőltető az edzésterv, biztos voltam benne, hogy iszonyat izgalmas is lesz.
- Talán... be is mehetnénk- vetettem fel az ötletet néhány perc ámuldozás után. A fiúk, kilépve az épület nyújtotta transzból helyeslően motyogtak egy "uhumm"- ot, mire végre elindultunk a bejárati ajtó irányába.
A portafülkében egy komor, középkorú férfi ült, aki amint beléptünk az előcsarnokba intett, hogy mennjünk oda. Kezében három, nyakba akasztható chip-kártya lógott, amiket miután összehasonlított velünk, kitett a pultra, és fejével felénk bökött, hogy vegyük el.
- Ya! Nem is ilyen nagy az orrom- fintorgott Wonho, miközben áthúzta a fején a kék szalagot.
- Az én kártyámat pedig átírták- háborogtam az átragasztott nevem, és képem láttán- Ezt valaki másnak szánták- állapítottam meg. Wonho aggodalmasan Kihyunra nézett, akinek arcán megfeszültek az izmok, és olyan szúrós szemmel nézett le rám, hogy inkább lesütöttem a szemem, és a padlót vizslattam. Valami rosszat mondtam. Már megint.
- Felmentem átöltözni- szólalt meg végül erőltetett természetességgel a hangjában, és nagy ívben kikerülve engem eltűnk a lifteket jelző tábla mögött.
Wonho és én maradtunk az aulában csupán, aki egy bocsánatkérő pillantás után barátságosan átkarolta a vállam, és boldogan mosolyogva állapította meg:
- Örülök, hogy te vagy itt, Hye Jin-ah.

Chapter 4.

 Reggel arra keltem, hogy az arcomra süt a nap. Hát persze, miért is húztam volna el a függönyt? A szoba másik felébe néztem csodálkozva tapasztaltam, hogy Meng Xue nincs itt. Az ágy szépen bevetve, párnáján az összehajtogatott pizsama. Az éjjeliszekrényen tapogatózva kezembe vettem a telefonom, és fejcsóválva ültem fel az ágyban.
07:18
Átöltöztem egy farmeringbe, és egy sortba, majd hónom alatt a neszeszeremmel átsurrantam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. A tükör előtt állva, kezemben a púderrel megakadt a szemem a kád mellett lévő szennyes kosáron. Nem is kell mondanom, üres volt. Előbb- utóbb el fognak fogyni a ruháink, és akkor bizony mosni kell. Már láttam lelki szemeim előtt, hogy ez a nemes feladat rám fog hárulni.
 Amint végeztem, és kicsit rendbe tettem a szobát, kicsoszogtam a nappaliba. A hatalmas plazma TV előtti dohányzó asztalon egy cetli hevert.
 " Kihyunnal elmentünk bevásárolni. Egyetek valami reggelit, mert ha visszaértünk, azonnal megyünk is tovább. 
 Köszi: ~ unnie"
Szememet forgatva süllyesztettem zsebembe az üzenetet, és megkerülve a bárpultot, ami elválasztotta a két helységet, a konyhába léptem. A hűtő kongott az ürességtől, egy doboz tej árválkodott csak az első polcon. Szavatosságát nézve még nem járt le, így némi reménnyel kikészítettem a pultra, hátha találok még valamit, amiből bármiféle reggelit tudok varázsolni.
 Otthon sosem kellett ezzel bajlódnom, iskola előtt már anya megkente a szendvicsem, nekem csak el kellett raknom, mielőtt elindulok. Amikor pedig nagy családi lakomák lettek volna, rendszerint délig aludtam, a reggelit ezzel lekésve.
Üres fiókokat, és szekrényeket nyitogatva egyre jobban kezdtem elkeseredni, hogy bizony, első utazásom első napján egy pohár tejjel be kell érnem.
- Ah, jó reggelt- hallottam meg ekkor Wonho hangját, aki nagyot nyújtózkodva támolygott ki a szobájából. Szemeimet meresztve bámultam rá. Hasán felcsúszott a póló, szabad belátást biztosítva ezzel kidolgozott matekfüzetére.
- Öhm... jó reggelt- fordultam el a krákogva, kicsit somolygó fejjel.
- Mit csinálsz?- huppant le az egyik bárszékbe.
- Reggelit keresek. Unniék most vásárolnak be, szóval eléggé selejtes a konyhai felszerelés- mondtam, miközben lehajoltam a mosogató alatti szekrényhez- Á! Végre!- kiáltottam fel győzelem ittasan, és kezeimmel feltartottam egy bontatlan müzlis dobozt.
 Tálka híján kávésbögréből fogyasztottuk el az erdei gyümölcsös, nem éppen mennyei ízekkel rendelkező, ám annál laktatóbb reggelinket. Wonho mellé ültem, és úgy lapátoltam magamba a tejes katyvaszt, mintha az lett volna életem utolsó táplálkozása.
- Te is táncolsz, ugye?- kérdezte a csapatvezető két falat között, mire automatikusan bólintottam- Akkor együtt lesznek a képzések!- derült fel az arca, mire én lesápadtam.
 Ha Wonhoval fogok táncolni, aki ugyan azért jött ide, mint Kihyun, akkor mi hárman leszünk... együtt. Ilyen nincs! Rendben, elismerem, hogy szégyellem magam előtte a tegnapi események miatt, de sokkal több bennem az iránta táplált düh, mint a kínos érzés. Végül is, honnan kellett volna tudnom, hogy min megy keresztül? Aish...
- Ya! Kihyun miatt ne aggódj...- lökött vállon Wonho- Most kicsit maga alatt van, de ő egyáltalán nem ilyen. Hidd el, nem veled van a baja, hanem az emlékeivel- mondta, majd szájához emelte a bögrét, és a megmaradt tejet egy húzásra megitta.
- Elhiszem- válaszoltam végül, és én is kiürítettem a bögre tartalmát- Azt add csak ide, én majd elmosom. Te menj, és készülj el, mert ha unnie ilyen állapotban lát,- mutattam végig kócos, gyűrött kinézetén- elfelejtheted, hogy a közeljövőben oppának hívjon- vigyorogtam rá, és leszálltam a székről, kezemben a reggelinket tálaló eszközökkel. Erre csak nevetett egyet, és visszavonult a szobájába. Remélem, hogy tényleg öltözni.
 Miután elmosogattam, arra sem volt időm, hogy az időt leellenőrizzem (azt hiszem, ez lassan a szokásommá válik), néhány másodpercnyi kulcs csörgetés után kirobbant az ajtó, és Meng Xue esettt be rajta legalább öt zacskóval a karján. A mögötte jövő Kihyunon is legalább ennyi holmi lógott, de én inkább unniehoz siettem segíteni.
- Ezeket gyorsan tedd a hűtőbe- utasított, miközben a kezembe nyomott két szatyrot. Úgy tettem, ahogy kérte, és fordultam is vissza, hisz kellett még két szorgos kéz. De legnagyobb meglepetésemre (vagy talán bánatomra), Kihyunnal néztem farkasszemet, ugyan is unnie eltűnt. Biztos a mosdóba ment. 
- Kimennél?- kérdezte nem túl kedvesen. Lesütöttem a szemeim. Ah, miért érzem magam ennyire feszengve a közelében? Tegnap szó szerint Wonhoba futottam, és ma mégis gátlások nélkül tudtam vele beszélni.
- Nem férek el tőled- szólt hozzám másodszorra kicsit ingerültebben, fejével a kezében lévő csomagokra bökve. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha behódolnék neki. Azt csinálnám, amit kér, kerülném az útját... vagyis kifejezném teljes megbánásomat. Magamban nevettem egy nagyot. Ha tetszik, ha nem, én akkor is kedves leszek veled, Yoo Kihyun!
 Rámosolyogtam, és kivettem a kezéből az egyik szatyrot. Gyorsan megfordultam, mielőtt bármit is reagálni tudhatott volna, és szépen sorban kezdtem kipakolni minden ételt, amit vettek.
 Nos igen. Az elkövetkezendő 10 perc ilyen néma csöndben telt, csak a a zacskók csörgését lehetett hallani. Tudomást sem véve a Kihyunból sugárzó enyhe utálatról, halkan dúdolva tettem a holmikat a helyére.
- Kész vagyok!- törte meg a némaságba burkolózott konyha csöndjét Wonho, aki épp ebben a pillanatban lépett ki a szobájukból. Félhosszú, kicsit bő, fekete nadrágot viselt, egy szintén ilyen színű pólóval. A haja rendezetlenül himbálózott ide- oda, miközben kapkodta a fejét köztem, és a Kiyhun közt- Hol van az én drága dongsaengem?- kérdezte végül tőlem vigyorogva, Meng Xue- re célozva. Rosszallóan néztem rá, de közben nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Annyira aranyos, ahogy próbálja bosszantani unniet, de még aranyosabb, ahogy ezek ketten civakodnak.
- Dongsaeng a jóég!- robogott ki a fürdőből az említett- Na, mi lesz már? Nincs sok időnk a városnézésre, jobb lenne, ha sietnétek!- ripakodott mindhármunkra, majd szemforgatva az előszobába ment cipőt venni.
 Mind a hárman, beleértve engem is, tátott szájjal bámultuk Meng Xuet. Már az első pillanatban tudtam, hogy nagyon ért a divathoz, de ez csak most tudatosult bennem véglegesen. Egy hosszabb fazonú, de annál szűkebb sort volt rajta, és egy fehér, kissé mély kivágású, szintén nem túl sok bőséggel rendelkező, háromnegyedes ujjú póló. A haját, ami az előbb még laza kontyba volt fogva, most kibontotta, és lágyan omlott a vállaira. Elismerően bólintottam egyet a kezdeti sokkból felébredve, mivel a fiúk még mindig nagyokat pislogtak az ajtó előtt guggoló lányra.
- Yah!- csaptam a karjukra egyszerre, mire összerezzentek- Ki fog esni a szemetek!- morogtam, miközben átoldalaztam közöttük, és én is bebújtattam formás patáimat egy cipőbe.
 Miután mind a négyen elkészültünk, és elhagytuk a lakást, kezdetét vette HongKong felfedezése.

 Az egész várost egy szóval tudnám jellemezni. "Daebak". A hatalmas felhőkarcolók erdejében teljesen elveszettnek éreztem magam. Olyan volt, mintha egy nyüzsgő hangyabolyban lennénk, jelentéktelenek, kicsik, és monotonok. Vagyis, a többi ember éreztette velem ezt, mivel a mi négyesünk csak a feje után ment. Mindenféle cél nélkül bolyongtunk a városban, és ami épp megtetszett, azt megnéztük. Boltok, utcai árusok, éttermek, egyszerűen bármi, ami szembe jött. Nem mintha sokat haladhattunk volna, ugyan is szinte minden sarkon meg kellett állnunk, hogy fényképet készüljön rólam a fantasztikus, általam nagy becsben tartott, hófehér fényképezőgépemmel. Eddig csak otthon fotóztam vele, leginkább a naplementét a tengerparton, de most, hogy itt vagyok, ki nem hagytam volna egy lehetőséget sem, hogy kép készüljön rólam.
- Aish... komolyan, de ennek mi értelme? Mindenhol ugyan úgy nézel ki, csak a háttér más. Ha kell, beszerkesztek én mögéd bármit, csak ezzel a tempóval nem jutunk semeddig- csóválta a fejét Kihyun. Arcáról nem tudtam többet leolvasni a közönynél, szóval csak rámosolyogtam, és a kezébe nyomtam a gépet.
- Gondolom, ha ennyire unod, nem akarsz rajta lenni egyen sem- közben megragadtam Meng Xue, és Wonho csuklóját- Ígérem, ez az utolsó, csak hadd legyen egy közös kép is- vigyorogtam rá, és magam után vonszolva unniet, és a csapatvezetőt, beálltam egy hotelnek tűnő, szörnyen magas épület elé. Valahol mélyen éreztem, hogy ezzel nem sikerült jó pontot szereznem nála, még azt is megkockáztatom, hogy ezzel megbántottam. De legnagyobb meglepetésemre Kihyun a nyakába akasztotta a gépem, és a nadrágja zsebéből elővette a telefonját.
- Ha közös kép, akkor azon nekem is rajta kell lennem- magyarázta, majd beállt unnie mellé (aki közben vadul vitázott Wonhoval azon, hogy tőle aztán ne várja el a "kedves" megnevezéseket, mert tíz nap miatt nem fog úgy viselkedni vele, mintha egy gyámoltalan kislány lenne), karját lazán átvetette a vállán, és vadul nyomkodni kezdte azt a bizonyos gombot, ami a selfie- ket készíti.
 Egyik képen sem mosolyogtam.
Egyrészt a döbbenet miatt, mivel Wonho ugyan úgy átkarolt, mint Kihyun unniet, másrészt viszont azért, mert nem értettem a belsőmben szétáradó keserű érzést.