Chapter 11.

Az egész azzal kezdődött, hogy túl sokat ittam egész nap, a mosdóban viszont alig tettem látogatást. Így hát, amikor valamikor éjfél körül szólított a szükség, kelletlenül kászálódtam ki az ágyból, és hunyorogva nyitottam ki az ajtót- ugyanis a nappaliban égtek a lámpák, amik sértették az én sötétséghez szokott szemem.
 - Mikor akarod neki elmondani?- egy ideges suttogás törte meg a csendet, és bár hulla fáradt voltam, mégis működésbe léptettem a testem, és halkan az ajtófélfának simultam, füleimet pedig tapsifüles módjára hegyezni kezdtem.
 - Nem fogja megtudni! Kérlek noona, ne nyúzz ezzel. Jó ez így, ahogy van. Hye Jin-ah semmit nem sejt, el van varázsolva ezzel az egész... mindennel. Semmi értelme nincs a múltat bolygatni!- a két társalgó nyilvánvalóan unnie és Kihyun voltak. A nevem hallatán beharaptam a szám, és lehunytam a szemem. Szörnyen fájt, hogy kibeszélnek, hogy egy újabb megfejteni való titkot gördítettek elém.
 - Én igazán kedvelem Hye Jin-t- vette vissza a szót Meng Xue- Megbízik bennünk, nem vághatjuk át! És sajnálom, de én nem is fogom... magamtól nem hozom szóba, de ha rákérdez, nem fogok hazudni neki- nekidöntöttem a fejem az ajtófélfának, mely halkan koppant a finomra csiszolt fán. Kihyun lemondó sóhaja betöltötte az egész teret.
 - Ahogy jónak látod, noona. Most viszont visszamegyek, és te jobban járnál, ha így tennél, mert holnap embert kell faragnod belőle. Jó éjt!- ezután már csak annyit hallottam, hogy a fiúk szobájának ajtaja becsukódik, és unnie fáradtan ásít egyet. Halkan csoszogva közeledni kezdett a szobánk felé, nekem pedig a másodperc törtrésze alatt kellett rögtönöznöm, és eldöntenem, hogy hova, merre meneküljek- hiszen nem láthat meg itt. Idegesen forgolódtam a fürdő és az ágyam között vacillálva, míg végül a legutolsó pillanatban, mielőtt Meng Xue rájöhetett volna, hogy volt egy fültanúja az előbbi beszélgetésnek, döntöttem. Úgy véltem, kibírom még a mosdót, így hát villámgyorsan, szinte ugorva vetődtem vissza az ágyamba.
 Unnie óvatosan csoszogott a szobába, nyilván  azt hitte, hogy alszok, és nem akart felébreszteni. Halkan  lerúgta magáról a papucsát, és bemászott a takarója alá. Nem kellett sokat várnom, mire végre beállt az egyenletes légzése- ezzel jelezve nekem, hogy szabad elaludt, nekem pedig szabad az út a mosdóba.

 Én keltem reggel a legkorábban. Reggeli nélkül hagytam el a lakást, és egy levelet sem hagyva (ami Meng Xue mániája) a nappaliban vetettem bele magam a napba. Így is kimaradt egy edzés, és nem álltam olyan jól, hogy megengedjem magamnak a henyélést. Szinte futva tettem meg az utat a lótuszig, ahol még a portás unott arca is meglepődött a látványomon.
 - Nem kéne még egy napot pihennie? Úgy hallottam súlyosan megsérült- állt fel a pultja mögül, és aggódva közelített felém. Meghökkentem a közvetlenségén, és rosszkedvemnek hála bizalmatlan hátráltam a beléptető kapu irányába.
 - Jól vagyok, köszönöm- motyogtam halkan, majd egy rémes vicsort magamra erőltetve intettem a férfinek, hogy nincs szükségem a segítségére.
 Chip- kártyámat a leolvasóra helyeztem, és amint felvillant a zöld fény, belöktem a kaput, és a liftet kikerülve vágtam ki a lépcsőház ajtaját, hogy minél előbb az alagsorban lévő táncteremhez érjek.
Túl sok mindent történt egyszerre. Túl sok mindenki hazudott. Túl sok volt a titok. Idegesített, hogy a látszat ellenére valamiért nem bíznak bennem a többiek, és idegesített, hogy nem tudom tartani a várt szintet.
És mivel a két legnagyobb problémám közül csak az egyiken tudtam segíteni, a kezembe vettem az irányítást. Összekötöttem a telefonom a hangszóróval, és elindítottam a zenét. A fejembe vésődött koreográfiát a testem - legnagyobb meglepetésemre - majdnem hibátlanul táncolta végig. De nekem nem volt elég a majdnem hibátlan. Tökéletesen akartam csinálni. Így hát újra és újra elindítottam a zenét, és addig csináltam a táncot, amíg volt bennem szusz. Legalább 20- szor ismételtem el a mozdulatsort, de még mindig nem voltam elégedett magammal. Idegesen pillantottam a falon ketyegő órára, ami szerint szűk két percen kezdetét veszi az első órám.
 - Menni fog Hye Jin- suttogtam magamnak, és még egyszer, utoljára megnyomtam a lejátszás gombot.
 Minden erőmet beleadtam, a mozdulataim kimértek voltak, és minden pontosan úgy csináltam, ahogy a tanárnő (és Kihyun) mutatta.
 - Gratulálok- hallottam meg ekkor az előbb említett személy hangját, aki az ajtófélfának dőlve tapsolt. Elégedett mosoly bujkált a száján, hangjában nyomát sem észleltem a tőle megszokott gúnyosságnak. Ijedten ugrottam hátra, kezem a mellkasom helyezte, hátha le tudom nyugtatni hevesen dobogó szívem- amit csak és kizárólag a hirtelen megjelenése váltott ki. Kezdeti ijedtségem helyét hamar átvette a düh, és idegesen téptem le a telefont a magnóról. A terem sarkába levágott táskám átlendítettem a vállamon, és lekapcsolva a villanyt hang és szó nélkül süvítettem el a döbbent Kihyun mellett.
 - Ya! Kim Hye Jin!- kiáltott utánam, miután konstatálta, hogy nem reagáltam a hirtelen megjelenésére- Annyit sem mondasz, hogy köszönöm? Nem szoktam csak úgy megdicsérni az embereket, igazán értékelhetnéd!- hangszíne sértődöttséget tükrözött, amin igazán megütköztem. Eluralkodott rajtam minden érzelem, és az önkontrollom teljesen elveszítve vettem hátraarcot, és szinte repültem a fiú felé.
 - Azt hiszed, hogy elájulok attól, mert a nagy Yoo Kihyun megdicsért? Tudod te, hogy mennyi szenvedést okoztál nekem? Az oknélküli beszólások a származásom miatt, a rengeteg gúnyos, cinikus megjegyzés, amik még jobban elsöpörték az önbizalmam. Az egész tábor, vagy nem is tudom mi ez elején mindent megadtam volna azért, hogy dicséretet halljak a szádból. Végre kezdtem úgy érezni, hogy nem utálsz, hogy akár még barátok is lehetünk. De nem... Itt mindenki rohadtul titkolódzik, az élükön VELED!- szinte köptem a szavakat, kiabálásom visszhangzott az üres folyosón, melyen csak én és ő álltunk. Meredten pislogott rám, láttam rajta, hogy nem számított a kirohanásomra.
 Lesütöttem a szemem, és egy lépést hátrálva szívtam egy nagyot a levegőből.
 - Sajnálom- mondtam halkabban- Nem akar...
 - Ha azt gondolod, közülünk bárki is titkol előled valamit... akkor jól gondolod- szólalt meg végül, mire értetlenül vettem fel vele újra a szemkontaktust- Ha rád tartozna, tudnál róla- flegmatikusan vállat vont, majd döbbent tekintetem látva - számomra érthetetlen okból kifolyólag- elnevette magát.
 - Remélem nem akarsz ennél is többet késni, titokhercegnő- még mindig kuncogva karolta át a vállam, és vettük irányul a lépcsőt.
 Kihyun és én. Akivel az előbb szinte üvöltöttem. Akinek burkoltan ugyan, de a tudtára adtam, hogy számít a véleménye. Ha valaki a megismerkedésünk napján azt mondja nekem, hogy Ő lesz az, aki majd segít kimászni a létező legmélyebb gödörből, amibe valaha ember esett- valószínűleg képen röhögöm.
 Pedig igaza lett volna.