Szörnyen sajnálom, amiért nem hoztam új részeket, de egyszerűen időm nem volt leülni a gép elé, nem hogy rendesen megírt fejezetet hozzak. Szívből remélem, hogy nem hagyjátok el a blogot, és ezután is ilyen hatalmas lelkesedéssel fogjátok követni, amit ezúton is nagyon szépen köszönök. Nem vesztegetném tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell...
- És egy, két, há'! Magasabbra a lábad Hye Jin, nyújtsd ki a karod!- a tanárnő próbálta túlüvölteni a hangfalakból ordító zenét. Összeszorítottam a fogam, és minden fáradtságom ellenére, a ritmust tartva próbáltam korrigálni az oktató által az imént szemrevételezett hibákat.
Ugrás fel, homorít a hát, aztán plié- ben érkezz vissza a talajra. Jobbra sasszé, forgás, balra sasszé, elterül a földön. Elméletben pontosan tudtam a koreográfiát. De egyszerűen képtelen voltam jól csinálni, teljes erőbedobással, úgy ahogy a többiek a teremben. Név szerint Wonho, és Kihyun. A tükörben láttam, hogy az idősebb a szeme sarkából néha-néha aggódva rám pillant, ám Mr. Arrogáns "Falisuvagy" úgy láttam, tökéletesen nem foglalkozik velem. Nem is gúnyolódott, nem csinált semmit. Nem próbálta meg a tudtomra adni, hogy tudja, milyen sokat kell még gyakorolnom. Egyszerűen úgy tett, mintha nem lennék ott. Ez pedig mindennél jobban zavart, talán emiatt sem ment a gyakorlat. Ah, ugyan kit áltatok, nem Kihyun tehet arról, hogy egyszerűen nem illek ide. Egyre jobban kezdek rádöbbenni, hogy rossz embert választott a bizottság, amikor beválogattak erre a programra.
Az óra végeztével egyenesen az öltöző felé vettem az irányt, meg se vártam, hogy a tanárnő megdicsérje a csapatot- tudtam, hogy az nem nekem szólna. Zuhanyzás nélkül vettem magamra az utcai ruhám, izzadtságtól csöpögő edzőszerkóm pedig idegesen tuszkoltam a pöttömnyi hátizsákba. Mérhetetlenül feldühített, hogy ennyi plusz gyakorlást követően sem tudom teljesíteni az elvárt normát. Az egész óra abból állt, hogy "Hye Jin, nem jó" "Hye Jin így csináld", "Hye Jin úgy csináld", miközben én pontosan tudtam, hogyan kell. És mivel nem tudtam rájönni a sok "nemsikerül" miértjére, még jobban felhúztam magam. Ennél is többet kell gyakorolnom, és kész.
Kirobogtam az öltözőből, és csütörtök lévén a második emelet felé vettem az irányt, ahol a kínai nyelvórám következett. Az volt lassan az egyetlen óra, ahol nem kellett aggódnom az ügyetlenkedésem miatt.
- Ya! Nem hiszem el, hogy már megint bent kell maradnod tervezni!- mondtam ingerülten Meng Xue-nek, aki az elmúlt napokban kapott projekt miatt mostanában éjszaka jár haza. Még hozzá Wonhoval karöltve, ugyan is egy saját kollekciót kell tervezniük, és mit adj Isten, unnie a mi drágalátos csapatvezetőnket választotta. Megpördült a bárszéken, a kezében lévő teás üveget a pulthoz csapta.
- Nem mondhatom, hogy "bocs, most nincs kedvem bemenni", ez a feladat nagyon fontos! Tanulni jöttünk ide, nem szórakozni! Így is csoda, hogy egyáltalán találkozunk a lakásban- nézett rám szúrósan barátnőm. Igaza volt.
- Tudom...- biggyesztettem le alsó ajkam megbánásom jeléül- Csak oppa miatt aggódok- arcán valami különös érzelem (?) futott át, ám gyorsan korrigálta mimikáját, és felvont szemöldökkel várta, hogy magyarázzam meg előbbi állításom- Éjszaka jár haza és hajnalban kell. Bármennyire is nem így látod, de egységben tart mind a négyünket, ráadásul az összes órán hibátlanul teljesít. De félek, előbb-utóbb ki fog merülni, és az a munkájában is meg fog látszódni...- őszintén beszéltem. Wonho valóban nagyon keményen dolgozik mind a tánc, mind az ének órákon (hallom, ahogy a folyosókon a többiek a két koreai énekesről beszélnek), de az, hogy még Meng Xue ruháihoz is modellt áll... nos, biztos vagyok benne, hogy túlvállalta magát.
- Hye Jin...- mosolyodott el unnie- Ne aggódj amiatt a mamlasz miatt. Amint látom, hogy fárad, ígérem neked, hogy hazaküldöm. Jó?- szemében gyermeki pajkosság csillogott, olyasmi, mint amikor egy ártatlan csínyt próbál az ember eltussolni a szülei előtt. Átláttam Meng Xue-n, de kíváncsi voltam, mi sül ebből az egészből, ezért megnyugvást színlelve bólintottam egyet.
- Na menjél- vigyorogtam rá, amikor a nagy becsben tartott Shin Hoseok kilépett a szobájából, és intett unnienak, hogy indulhatnak.
A két jómadár távoztával egyedül maradtam a lakásban, mivel fogalmam sem volt Kihyun hollétéről. Na nem mintha különösebben foglalkoztatna a dolog, egyszerűen csak furcsálltam, hogy egész nap messziről került, és még az is megfordult a fejemben, hogy miattam nem jön haza. Pedig én tényleg igyekszem, hogy valamilyen szinten ne gyűlöljön, de úgy látszik, eddig nem jártam sikerrel.
Ledőltem a tv előtti kanapéra és bekapcsoltam a csúcstechnológiás szerkezetet. Hétkor jönnek a hírek, azt pedig meg akartam nézni. Automatikusan kedvenc 'órám' után nyúltam, azonban ijedten vettem tudomásul, hogy annak hűlt helye.
- MI A FENE?!- pattantam fel kétségbeesetten a kényelmes ülőalkalmatosságról. A telefonom nem volt a zsebemben, pedig szín tisztán emlékszem, hogy táncóra előtt oda tettem. Talán a nagy kapkodásban kiesett? Nyilván feltűnt volna, ha koppan... vagy annyira nem érdekelt más magamon kívül, hogy észre se vettem?
- Aish!- csaptam magam homlokon. Holnap ki tudja ott lesz- e még. Akárki zsebre vághatta, az alulfizetett takarítónőtől kezdve, más diákokon át akár valami besurranó tolvajig.
Hirtelen ötlettől vezérelve, a tv-t ki sem kapcsolva indultam el a bejárati ajtó irányába. Vissza megyek.
A portásnak felmutattam a nagy becsben tartott chip-kártyám, és a lifthez sorban álló embereket kikerülve nagy erővel löktem meg a lépcsőházat rejtő ajtót, és kimerültséget nem érezve kezdtem rohanni abba a terembe, ahol délelőtt volt modern táncom. Se a magnó mellett (hová a tanár szokta tenni az elektronikai eszközöket), se az öltözőben nem találtam a telefonom. Milyen óráim is voltak ma? Ezen kívül jazz és kínai. Tekintve, hogy a másik táncoktatás az alagsorban volt, és én most az első emeleten voltam, könnyebbnek bizonyult, ha az egyel fölöttünk lévő nyelvtermeknél folytatom tovább a keresést.
Remélem nem kell mondanom, itt is sikertelenül jártam. A kezdeti kétségbeesésem szépen lassan dühvé nőtte ki magát, és a lépcsőn lefelé trappolva összeesküvés elméleteket szőttem a fejemben, hogy milyen szörnyűség vár arra, aki ellopta a telefonom. Mivel ugyebár az egész épület be van kamerázva.
Kilépve a lépcsőházból hozzá kellett szoknia a szememnek a folyosón elterjedő sötétséghez, ám mivel ennek nem kellett sok idő, és tudtam, hogy hol kell keresnem amit keresek. Ám az öltöző elé érve hangfoszlányok ütötték meg a fülemet. Mintha... két ember civakodna.
Résnyire nyitottam az ajtót, és a bentről áradó vakító lámpa fény elől hunyorogva menekülve jobban láttam, ha először inkább csak hallgatózok, elég lesz majd később beazonosítanom a tetteseket.
- Ez akkor sem mentség semmire!- csattant fel a... a tanárnő- Tudom, hogy nehéz neki, tudom, hogy miért van itt, de sokkal többet kéne gyakorolnia ahhoz, hogy ne okozzon hátrányt a csoportnak!
Mély sóhaj követte ezt, és kezdett úrrá lenni rajtam a kíváncsiság, hogy kiről is folyhat a szó.
- Minden este bent marad táncolni- Kihyun érces hangja villámcsapásként hasított belém. Minden kétséget kizáróan rólam 'beszélgettek'.
- Késő esténként jár haza, hajnalban kel, hogy a lakás emberien nézzen ki. Fogalma sincs arról, ki valójában Hye Jin- ah, és úgy von le róla következtetéseket, hogy azzal saját magát hozza rossz helyzetbe a tudatlansága miatt- kezemet a szám elé tettem, hogy ne hallják meg halk kuncogásom, amit ez a pimasz beszólás váltott ki belőlem.
- Fiatalember- a tanárnő hangja sokkal magasabban csengett, mint amilyen alapjáraton, nyilván felzaklatta a tiszteletlen hangnem- Remélem tisztában vagy vele, hogy ez a hely nem a hazád.
Erre azonban nem jött válasz, csupán pár lépés, és az ajtó, amely mögött elbújtam kinyílt, és Kihyun hatalmasra dülledt szemeivel találtam magam szemben. Kínosan a földet kezdtem pásztázni, tudatában voltam, hogy két ember személyes beszélgetését kihallgatni nagyfokú udvariatlanság.
- Gyere- tátogta felém, majd megragadta a karom, és villámgyorsan kivonszolt az alagsorból.
Némán ballagtunk hazafele. Kihyun és én. Én és Kihyun. Nyilván sokkal többet képzeltem a szituációba, mint amiről valójában szó volt, de az előbb állt ki mellettem az az ember, akiről szent meggyőződésem volt, hogy ki nem állhat. Nem a megszokott úton mentünk, kerülőt téve mutattata az utat Kihyun. Kezemben idegesen forgattam a telefonom, amit sikerült visszaszereznie. Nem kérdeztem hogyan, az épületből kilépve egyszerűen a kezembe nyomta, és szemkontaktus teremtése nélkül intett fejével, hogy induljunk.
- Köszönöm- nyögtem ki végül, mire halványan elmosolyodott és megrázta a fejét. Automatikusan (magam sem tudom miért) elpirultam, és elvettem a tekintetem róla. Ah, biztos csak képzelődőm.
- Miért én vagyok az első a névjegyzékedben?- kérdezte végül. Arcán pajkos vigyor kúszott végig, de nem nézett rám.
Összevontam a szemöldököm, aztán hirtelen a szám elé kaptam a kezem, és megtorpantam. Magamban végig pörgettem az összes létező káromkodást, amit csak koreai ember ismer, majd reszkető hangon nyögtem ki a választ.
- Te voltál az utolsó ember, akit fel akartam hívni- hallottam halk nevetését, aztán ahogy megfordul, és visszasétál mellém. Nem kérdezett többet, csak állt mellettem, és nézett.
Tekintetem felemeltem a koszos betonról, és mélyen az övébe fúrtam. A szívem őrjöngő vonatként zakatolt, értelmezni próbáltam a szemében mélyen megbúvó fájdalmas gyötrelmet. Egy pillanatra mintha több is lett volna a köztünk vibráló levegőben az oxigénnél, ám amikor elkapta fejét, és folytatta tovább útját, nekem pedig a rideg közönyt mutató hátánál nem maradt több... rá kellett jönnöm, hogy Yoo Kihyun fél.
Mégpedig tőlem.
A két jómadár távoztával egyedül maradtam a lakásban, mivel fogalmam sem volt Kihyun hollétéről. Na nem mintha különösebben foglalkoztatna a dolog, egyszerűen csak furcsálltam, hogy egész nap messziről került, és még az is megfordult a fejemben, hogy miattam nem jön haza. Pedig én tényleg igyekszem, hogy valamilyen szinten ne gyűlöljön, de úgy látszik, eddig nem jártam sikerrel.
Ledőltem a tv előtti kanapéra és bekapcsoltam a csúcstechnológiás szerkezetet. Hétkor jönnek a hírek, azt pedig meg akartam nézni. Automatikusan kedvenc 'órám' után nyúltam, azonban ijedten vettem tudomásul, hogy annak hűlt helye.
- MI A FENE?!- pattantam fel kétségbeesetten a kényelmes ülőalkalmatosságról. A telefonom nem volt a zsebemben, pedig szín tisztán emlékszem, hogy táncóra előtt oda tettem. Talán a nagy kapkodásban kiesett? Nyilván feltűnt volna, ha koppan... vagy annyira nem érdekelt más magamon kívül, hogy észre se vettem?
- Aish!- csaptam magam homlokon. Holnap ki tudja ott lesz- e még. Akárki zsebre vághatta, az alulfizetett takarítónőtől kezdve, más diákokon át akár valami besurranó tolvajig.
Hirtelen ötlettől vezérelve, a tv-t ki sem kapcsolva indultam el a bejárati ajtó irányába. Vissza megyek.
A portásnak felmutattam a nagy becsben tartott chip-kártyám, és a lifthez sorban álló embereket kikerülve nagy erővel löktem meg a lépcsőházat rejtő ajtót, és kimerültséget nem érezve kezdtem rohanni abba a terembe, ahol délelőtt volt modern táncom. Se a magnó mellett (hová a tanár szokta tenni az elektronikai eszközöket), se az öltözőben nem találtam a telefonom. Milyen óráim is voltak ma? Ezen kívül jazz és kínai. Tekintve, hogy a másik táncoktatás az alagsorban volt, és én most az első emeleten voltam, könnyebbnek bizonyult, ha az egyel fölöttünk lévő nyelvtermeknél folytatom tovább a keresést.
Remélem nem kell mondanom, itt is sikertelenül jártam. A kezdeti kétségbeesésem szépen lassan dühvé nőtte ki magát, és a lépcsőn lefelé trappolva összeesküvés elméleteket szőttem a fejemben, hogy milyen szörnyűség vár arra, aki ellopta a telefonom. Mivel ugyebár az egész épület be van kamerázva.
Kilépve a lépcsőházból hozzá kellett szoknia a szememnek a folyosón elterjedő sötétséghez, ám mivel ennek nem kellett sok idő, és tudtam, hogy hol kell keresnem amit keresek. Ám az öltöző elé érve hangfoszlányok ütötték meg a fülemet. Mintha... két ember civakodna.
Résnyire nyitottam az ajtót, és a bentről áradó vakító lámpa fény elől hunyorogva menekülve jobban láttam, ha először inkább csak hallgatózok, elég lesz majd később beazonosítanom a tetteseket.
- Ez akkor sem mentség semmire!- csattant fel a... a tanárnő- Tudom, hogy nehéz neki, tudom, hogy miért van itt, de sokkal többet kéne gyakorolnia ahhoz, hogy ne okozzon hátrányt a csoportnak!
Mély sóhaj követte ezt, és kezdett úrrá lenni rajtam a kíváncsiság, hogy kiről is folyhat a szó.
- Minden este bent marad táncolni- Kihyun érces hangja villámcsapásként hasított belém. Minden kétséget kizáróan rólam 'beszélgettek'.
- Késő esténként jár haza, hajnalban kel, hogy a lakás emberien nézzen ki. Fogalma sincs arról, ki valójában Hye Jin- ah, és úgy von le róla következtetéseket, hogy azzal saját magát hozza rossz helyzetbe a tudatlansága miatt- kezemet a szám elé tettem, hogy ne hallják meg halk kuncogásom, amit ez a pimasz beszólás váltott ki belőlem.
- Fiatalember- a tanárnő hangja sokkal magasabban csengett, mint amilyen alapjáraton, nyilván felzaklatta a tiszteletlen hangnem- Remélem tisztában vagy vele, hogy ez a hely nem a hazád.
Erre azonban nem jött válasz, csupán pár lépés, és az ajtó, amely mögött elbújtam kinyílt, és Kihyun hatalmasra dülledt szemeivel találtam magam szemben. Kínosan a földet kezdtem pásztázni, tudatában voltam, hogy két ember személyes beszélgetését kihallgatni nagyfokú udvariatlanság.
- Gyere- tátogta felém, majd megragadta a karom, és villámgyorsan kivonszolt az alagsorból.
Némán ballagtunk hazafele. Kihyun és én. Én és Kihyun. Nyilván sokkal többet képzeltem a szituációba, mint amiről valójában szó volt, de az előbb állt ki mellettem az az ember, akiről szent meggyőződésem volt, hogy ki nem állhat. Nem a megszokott úton mentünk, kerülőt téve mutattata az utat Kihyun. Kezemben idegesen forgattam a telefonom, amit sikerült visszaszereznie. Nem kérdeztem hogyan, az épületből kilépve egyszerűen a kezembe nyomta, és szemkontaktus teremtése nélkül intett fejével, hogy induljunk.
- Köszönöm- nyögtem ki végül, mire halványan elmosolyodott és megrázta a fejét. Automatikusan (magam sem tudom miért) elpirultam, és elvettem a tekintetem róla. Ah, biztos csak képzelődőm.
- Miért én vagyok az első a névjegyzékedben?- kérdezte végül. Arcán pajkos vigyor kúszott végig, de nem nézett rám.
Összevontam a szemöldököm, aztán hirtelen a szám elé kaptam a kezem, és megtorpantam. Magamban végig pörgettem az összes létező káromkodást, amit csak koreai ember ismer, majd reszkető hangon nyögtem ki a választ.
- Te voltál az utolsó ember, akit fel akartam hívni- hallottam halk nevetését, aztán ahogy megfordul, és visszasétál mellém. Nem kérdezett többet, csak állt mellettem, és nézett.
Tekintetem felemeltem a koszos betonról, és mélyen az övébe fúrtam. A szívem őrjöngő vonatként zakatolt, értelmezni próbáltam a szemében mélyen megbúvó fájdalmas gyötrelmet. Egy pillanatra mintha több is lett volna a köztünk vibráló levegőben az oxigénnél, ám amikor elkapta fejét, és folytatta tovább útját, nekem pedig a rideg közönyt mutató hátánál nem maradt több... rá kellett jönnöm, hogy Yoo Kihyun fél.
Mégpedig tőlem.
<3 <3 <3 jooo
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésMost sikerült elolvasnom és, és... hát megérte várni *-*. Vééégre elkezdtek alakul a dolgok :D. Előre láthatóan mikor lesz a következő rész?
VálaszTörlés