Chapter 4.

 Reggel arra keltem, hogy az arcomra süt a nap. Hát persze, miért is húztam volna el a függönyt? A szoba másik felébe néztem csodálkozva tapasztaltam, hogy Meng Xue nincs itt. Az ágy szépen bevetve, párnáján az összehajtogatott pizsama. Az éjjeliszekrényen tapogatózva kezembe vettem a telefonom, és fejcsóválva ültem fel az ágyban.
07:18
Átöltöztem egy farmeringbe, és egy sortba, majd hónom alatt a neszeszeremmel átsurrantam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. A tükör előtt állva, kezemben a púderrel megakadt a szemem a kád mellett lévő szennyes kosáron. Nem is kell mondanom, üres volt. Előbb- utóbb el fognak fogyni a ruháink, és akkor bizony mosni kell. Már láttam lelki szemeim előtt, hogy ez a nemes feladat rám fog hárulni.
 Amint végeztem, és kicsit rendbe tettem a szobát, kicsoszogtam a nappaliba. A hatalmas plazma TV előtti dohányzó asztalon egy cetli hevert.
 " Kihyunnal elmentünk bevásárolni. Egyetek valami reggelit, mert ha visszaértünk, azonnal megyünk is tovább. 
 Köszi: ~ unnie"
Szememet forgatva süllyesztettem zsebembe az üzenetet, és megkerülve a bárpultot, ami elválasztotta a két helységet, a konyhába léptem. A hűtő kongott az ürességtől, egy doboz tej árválkodott csak az első polcon. Szavatosságát nézve még nem járt le, így némi reménnyel kikészítettem a pultra, hátha találok még valamit, amiből bármiféle reggelit tudok varázsolni.
 Otthon sosem kellett ezzel bajlódnom, iskola előtt már anya megkente a szendvicsem, nekem csak el kellett raknom, mielőtt elindulok. Amikor pedig nagy családi lakomák lettek volna, rendszerint délig aludtam, a reggelit ezzel lekésve.
Üres fiókokat, és szekrényeket nyitogatva egyre jobban kezdtem elkeseredni, hogy bizony, első utazásom első napján egy pohár tejjel be kell érnem.
- Ah, jó reggelt- hallottam meg ekkor Wonho hangját, aki nagyot nyújtózkodva támolygott ki a szobájából. Szemeimet meresztve bámultam rá. Hasán felcsúszott a póló, szabad belátást biztosítva ezzel kidolgozott matekfüzetére.
- Öhm... jó reggelt- fordultam el a krákogva, kicsit somolygó fejjel.
- Mit csinálsz?- huppant le az egyik bárszékbe.
- Reggelit keresek. Unniék most vásárolnak be, szóval eléggé selejtes a konyhai felszerelés- mondtam, miközben lehajoltam a mosogató alatti szekrényhez- Á! Végre!- kiáltottam fel győzelem ittasan, és kezeimmel feltartottam egy bontatlan müzlis dobozt.
 Tálka híján kávésbögréből fogyasztottuk el az erdei gyümölcsös, nem éppen mennyei ízekkel rendelkező, ám annál laktatóbb reggelinket. Wonho mellé ültem, és úgy lapátoltam magamba a tejes katyvaszt, mintha az lett volna életem utolsó táplálkozása.
- Te is táncolsz, ugye?- kérdezte a csapatvezető két falat között, mire automatikusan bólintottam- Akkor együtt lesznek a képzések!- derült fel az arca, mire én lesápadtam.
 Ha Wonhoval fogok táncolni, aki ugyan azért jött ide, mint Kihyun, akkor mi hárman leszünk... együtt. Ilyen nincs! Rendben, elismerem, hogy szégyellem magam előtte a tegnapi események miatt, de sokkal több bennem az iránta táplált düh, mint a kínos érzés. Végül is, honnan kellett volna tudnom, hogy min megy keresztül? Aish...
- Ya! Kihyun miatt ne aggódj...- lökött vállon Wonho- Most kicsit maga alatt van, de ő egyáltalán nem ilyen. Hidd el, nem veled van a baja, hanem az emlékeivel- mondta, majd szájához emelte a bögrét, és a megmaradt tejet egy húzásra megitta.
- Elhiszem- válaszoltam végül, és én is kiürítettem a bögre tartalmát- Azt add csak ide, én majd elmosom. Te menj, és készülj el, mert ha unnie ilyen állapotban lát,- mutattam végig kócos, gyűrött kinézetén- elfelejtheted, hogy a közeljövőben oppának hívjon- vigyorogtam rá, és leszálltam a székről, kezemben a reggelinket tálaló eszközökkel. Erre csak nevetett egyet, és visszavonult a szobájába. Remélem, hogy tényleg öltözni.
 Miután elmosogattam, arra sem volt időm, hogy az időt leellenőrizzem (azt hiszem, ez lassan a szokásommá válik), néhány másodpercnyi kulcs csörgetés után kirobbant az ajtó, és Meng Xue esettt be rajta legalább öt zacskóval a karján. A mögötte jövő Kihyunon is legalább ennyi holmi lógott, de én inkább unniehoz siettem segíteni.
- Ezeket gyorsan tedd a hűtőbe- utasított, miközben a kezembe nyomott két szatyrot. Úgy tettem, ahogy kérte, és fordultam is vissza, hisz kellett még két szorgos kéz. De legnagyobb meglepetésemre (vagy talán bánatomra), Kihyunnal néztem farkasszemet, ugyan is unnie eltűnt. Biztos a mosdóba ment. 
- Kimennél?- kérdezte nem túl kedvesen. Lesütöttem a szemeim. Ah, miért érzem magam ennyire feszengve a közelében? Tegnap szó szerint Wonhoba futottam, és ma mégis gátlások nélkül tudtam vele beszélni.
- Nem férek el tőled- szólt hozzám másodszorra kicsit ingerültebben, fejével a kezében lévő csomagokra bökve. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha behódolnék neki. Azt csinálnám, amit kér, kerülném az útját... vagyis kifejezném teljes megbánásomat. Magamban nevettem egy nagyot. Ha tetszik, ha nem, én akkor is kedves leszek veled, Yoo Kihyun!
 Rámosolyogtam, és kivettem a kezéből az egyik szatyrot. Gyorsan megfordultam, mielőtt bármit is reagálni tudhatott volna, és szépen sorban kezdtem kipakolni minden ételt, amit vettek.
 Nos igen. Az elkövetkezendő 10 perc ilyen néma csöndben telt, csak a a zacskók csörgését lehetett hallani. Tudomást sem véve a Kihyunból sugárzó enyhe utálatról, halkan dúdolva tettem a holmikat a helyére.
- Kész vagyok!- törte meg a némaságba burkolózott konyha csöndjét Wonho, aki épp ebben a pillanatban lépett ki a szobájukból. Félhosszú, kicsit bő, fekete nadrágot viselt, egy szintén ilyen színű pólóval. A haja rendezetlenül himbálózott ide- oda, miközben kapkodta a fejét köztem, és a Kiyhun közt- Hol van az én drága dongsaengem?- kérdezte végül tőlem vigyorogva, Meng Xue- re célozva. Rosszallóan néztem rá, de közben nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Annyira aranyos, ahogy próbálja bosszantani unniet, de még aranyosabb, ahogy ezek ketten civakodnak.
- Dongsaeng a jóég!- robogott ki a fürdőből az említett- Na, mi lesz már? Nincs sok időnk a városnézésre, jobb lenne, ha sietnétek!- ripakodott mindhármunkra, majd szemforgatva az előszobába ment cipőt venni.
 Mind a hárman, beleértve engem is, tátott szájjal bámultuk Meng Xuet. Már az első pillanatban tudtam, hogy nagyon ért a divathoz, de ez csak most tudatosult bennem véglegesen. Egy hosszabb fazonú, de annál szűkebb sort volt rajta, és egy fehér, kissé mély kivágású, szintén nem túl sok bőséggel rendelkező, háromnegyedes ujjú póló. A haját, ami az előbb még laza kontyba volt fogva, most kibontotta, és lágyan omlott a vállaira. Elismerően bólintottam egyet a kezdeti sokkból felébredve, mivel a fiúk még mindig nagyokat pislogtak az ajtó előtt guggoló lányra.
- Yah!- csaptam a karjukra egyszerre, mire összerezzentek- Ki fog esni a szemetek!- morogtam, miközben átoldalaztam közöttük, és én is bebújtattam formás patáimat egy cipőbe.
 Miután mind a négyen elkészültünk, és elhagytuk a lakást, kezdetét vette HongKong felfedezése.

 Az egész várost egy szóval tudnám jellemezni. "Daebak". A hatalmas felhőkarcolók erdejében teljesen elveszettnek éreztem magam. Olyan volt, mintha egy nyüzsgő hangyabolyban lennénk, jelentéktelenek, kicsik, és monotonok. Vagyis, a többi ember éreztette velem ezt, mivel a mi négyesünk csak a feje után ment. Mindenféle cél nélkül bolyongtunk a városban, és ami épp megtetszett, azt megnéztük. Boltok, utcai árusok, éttermek, egyszerűen bármi, ami szembe jött. Nem mintha sokat haladhattunk volna, ugyan is szinte minden sarkon meg kellett állnunk, hogy fényképet készüljön rólam a fantasztikus, általam nagy becsben tartott, hófehér fényképezőgépemmel. Eddig csak otthon fotóztam vele, leginkább a naplementét a tengerparton, de most, hogy itt vagyok, ki nem hagytam volna egy lehetőséget sem, hogy kép készüljön rólam.
- Aish... komolyan, de ennek mi értelme? Mindenhol ugyan úgy nézel ki, csak a háttér más. Ha kell, beszerkesztek én mögéd bármit, csak ezzel a tempóval nem jutunk semeddig- csóválta a fejét Kihyun. Arcáról nem tudtam többet leolvasni a közönynél, szóval csak rámosolyogtam, és a kezébe nyomtam a gépet.
- Gondolom, ha ennyire unod, nem akarsz rajta lenni egyen sem- közben megragadtam Meng Xue, és Wonho csuklóját- Ígérem, ez az utolsó, csak hadd legyen egy közös kép is- vigyorogtam rá, és magam után vonszolva unniet, és a csapatvezetőt, beálltam egy hotelnek tűnő, szörnyen magas épület elé. Valahol mélyen éreztem, hogy ezzel nem sikerült jó pontot szereznem nála, még azt is megkockáztatom, hogy ezzel megbántottam. De legnagyobb meglepetésemre Kihyun a nyakába akasztotta a gépem, és a nadrágja zsebéből elővette a telefonját.
- Ha közös kép, akkor azon nekem is rajta kell lennem- magyarázta, majd beállt unnie mellé (aki közben vadul vitázott Wonhoval azon, hogy tőle aztán ne várja el a "kedves" megnevezéseket, mert tíz nap miatt nem fog úgy viselkedni vele, mintha egy gyámoltalan kislány lenne), karját lazán átvetette a vállán, és vadul nyomkodni kezdte azt a bizonyos gombot, ami a selfie- ket készíti.
 Egyik képen sem mosolyogtam.
Egyrészt a döbbenet miatt, mivel Wonho ugyan úgy átkarolt, mint Kihyun unniet, másrészt viszont azért, mert nem értettem a belsőmben szétáradó keserű érzést.