Chapter 9.

 A tervem első pontjaként ki kellett figyelnem Meng Xue napirendjét. Amennyire sikerült megismernem, mindig mindenhova pontosan érkezett. Egy perccel sem ment sehova korábban, de nem is fordult elő, hogy késett volna. Így hát, amikor közölte velünk hétfő reggel, hogy ő is eljön velünk a stúdióba (holott neki csak aznap délután volt képzés), somolyogva kérdeztem, hogy miért. Erre azt a választ kaptam, hogy megfigyelés céljából tart a hármasunkkal, mert kíváncsi, hogy milyen öltözékben táncolunk- mondanom sem kell, ez volt a legátlátszóbb ürügye az eddigi összes közül, de rá hagytam, mert már egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mi folyik itt.
 Reggeli után (amit mindig én készítek el persze) elindult a pár utcányival arrébb lévő 'Lótuszba'.  Legnagyobb sajnálatomra unnie nem Wonho társaságát választotta, hanem inkább Kihyunnal trécselt előttünk menve, ugyan is a vezető hozzám csapódott.
 - Ya! Hallom segítség kéne a táncban- vigyorgott rám oppa. Nagyra tágult szemekkel fordultam felé, aztán, mire összeraktam, hogy honnan is tudhat a kis problémámról, hatszor megátkoztam Yoo Kihyunt. Nyilván ő beszélt ki! Aish... legalább ennyivel tiszteletben tarthatna!
 - Nem kell segíteni. Egyedül is ki tudom küszöbölni a hibáimat- fordítottam el a fejem.
 - Az igazán kár...- próbálta meg komolyra venni a figurát- Mert megígértem neki, hogy itt maradok ma veled, és átvesszük a koreográfiát. Engem elsősorban a tánctudásom miatt válogattak be- büszkén kihúzta magát, és képzeletbeli haját a háta mögé dobta, minek következtében egy óvatos mosoly kúszott át az arcomon.
 - Ötkor van vége az egyéni edzésemnek- mondtam végül, és megszaporáztam lépteimet, kikerülve így a csöndben sutyorgó unniet és sznoburaságot, és mindenki előtt léptem az épületbe.
 Ha Meng Xue ilyet kér Wonhotól, hogy külön foglalkozzon velem, akkor nyilván valami olyat tud, amit én nem... még az is megfordult a fejemben, hogy ha nem teljesítek megfelelően az órákon, hazaküldenek Koreába. Bár az egyenlőre rejtély volt számomra, hogy miért nem nekem szólt erről unnie, miért fordult rögtön oppához segítségért. Vagyis... remélem, hogy ő volt az.

A modern tánc sosem volt a kedvencem. Absztrakt zene, nyakatekert mozdulatok, és idétlen jelmezek... jócskán letisztultnak tűnhet, de talán a legtöbb összpontosítást igénylő műfaj a táncon belül. A mai órán azonban úgy léptem a terembe, hogy kizárom a külvilágot, és csak arra fogok összpontosítani, hogy tökéletesek legyenek a lépéseim. Nem a megszokott helyemre álltam, a hátsó sorba, a fiúk mellé, hanem előre a tanárnővel szembe, a tükör elé. Annyit láttam, hogy Kihyun és Wonho értetlen szemkontaktust váltanak, de mivel nem jöttek utánam kérdőre vonni, én sem méltattam őket ennél többre.
 Meng Xue az ajtó mellett ült a földön, fejével bólogatott a zene ritmusára, lábai egyenletesen dobogtak a linóleumon, láttam rajta, hogy mennyire élvezni, és ha tehetné, ő is közénk állna. Nem tudom, miért nem a zenei képzésre jelentkezett... ha egy művészetben tehetséges az ember, akkor találni fog egy másikat is, amiben ugyan úgy örömét leli.
 - Nagyon ügyesek voltatok mind!- jött oda hozzánk a tíz perces ivó szünetben. A fiúkkal kifulladva támasztottuk hátunkkal a falat, lihegve, és az ásványvizes palack tartalmát magunkba zúdítva.
 - Máskor is jöhetsz majd noona- kacsintott Kihyun. Noona... sosem hallottam, hogy így szólította volna. Meng Xue rámosolygott, aztán egy fájdalmas grimasz kíséretében a fejünk fölött lógó órára nézett, és elhúzta a száját.
 - Ne haragudjatok srácok, de most muszáj mennem. Fighting!- ökölbe szorította a kezét, és maga mellé húzta. Mi is, mind a hárman így tettünk ( bár sokkal fáradtabban, mint ő), és szó nélkül néztünk unnie távolodó alakja után egészen addig, amíg be nem csukta maga után az ajtót.
Ezután nem sokat beszéltem senkivel. Oppa és Kihyun a saját fiús témáikkal elfoglalták magukat, én pedig nem értettem hozzájuk... és különben sem akartam volna senkit zavarni a falusi kiejtésemmel. Khm.
 Az ebédszünetet is egyedül töltöttem, mint minden nap, senkivel sem osztoztam az asztallal, amin a rizses tálkám volt. Magam elé nézve lapátoltam magamba a fűszerezetlen ételt, gondolataim üresek voltak, kivételesen nem morfondíroztam semmilyen idegesítő dolgon. Tápanyagban dús ebédem elfogyasztásával felálltam a kényelmes, műanyag székről, és a pálcikát a tállal együtt a szelektív kukába dobtam.
 A következő órám hiphop volt. Sokkal szabadabb volt, mint modern, vagy a jazz, de legalább annyira kellett összpontosítani a mozdulatokra mint az előbb említett kettőnél. Szerencsére nem vettünk ma új lépéseket, az eddig tanultakat gyakoroltuk, és a tanár még hamarabb el is engedett minket. Nem öltöztem át, mert egy újabb edzés következett ezután, és mivel épületen belül mozogtunk... nos, nem láttam értelmét.
A folyosóra lépve arra számítottam, hogy Wonho és Kihyun esetleg megvártak, de sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy nem egy drámában vagyunk, ahol a fiúk a magára maradt, velük barátszerű viszonyban álló lányt istápolják. Bár nem lehetek elégedetlen, oppa így is a szárnyai alá vesz, és a személyes edzésem után (amíg nekik ének van) gyakorol velem. Így hát egy nagy levegőt vettem, és a negyedik emeleten lévő konditermek felé vettem az irányt, ahol a vállalat legbrutálisabb alkalmazottjaként számon tartott, FenYu néven ismert edzőm várt.

 Kifulladva, de annál megkönnyebbülten hagytam el a termet, és tűztem ki célomul a liftet, hogy az alagsorban lévő táncteremhez jussak. A csütörtöki 'incidens' után rettegtem a keddtől, ugyan is azon a napon volt legközelebb jazz órám- én pedig önként sétáltam be idő előtt az oroszlán barlangjába, és csak imádkozni tudtam, hogy ne hozzon össze a sors a tanárnővel.
 - Ya! Mit settenkedsz itt?- lépett ki az egyik beugróból... Kihyun. Ijedten kaptam a mellkasomhoz, ahol szegény szívemet próbáltam megnyugtatni.
 - Ma nem volt órája- vigyorodott el végül, és fejével a táncterem felé intett. Magamat szidva, hogy miért nem korholtam le a szívritmus-zavart okozó akciója után követtem. Becsukta mögöttem az ajtót, majd lehajolt a magnóhoz és rákötötte a telefonját. Homlokomat ráncolva sétáltam közelebb hozzá- persze miután újra a helyére állt vérnyomásom- és tettem fel egy ártatlan kérdést.
 - Te tulajdonképp mit csinálsz itt?- féloldalas mosolyra húzta a száját, és felém fordult.
 - Táncolni tanítalak- mondta végül, és bekapcsolta a zenét. Reagálni sem hagyott időt, mert kezével arrébb hesegetett, hogy elég helye legyen végig csinálni a koreográfiát a másodperceken belül kezdődő refrénre.
 Be kell vallanom, nagyon jól csinálta. Minden mozdulata pontos volt, és precíz, tökéletes volt az összhang közte és a zene között. Mondhatni... eggyé vált vele. Nem túlozta el a lépéseket, mértékkel tette meg a fordulatokat, a térformát- amit még nem állítottunk be- tartotta, egyszerűen hibátlanul mutatta be a táncsorozatot.
 - Daebak!- csaptam az arcomra a szám végeztével.
 - Csak nem lenyűgöztelek?- nézett rám cinikusan.
 - Kivételesen- bólogattam még mindig ámuldozva. Halvány pírt véltem felfedezni arcán, ám mielőtt teljesen át adta volna magát az elismerésem okozta büszkeségnek, tenyerébe csapott és egy 'na most te jössz' után kényelmesen elhelyezkedett a tükör mellett- velem szemben.
 Kelletlenül álltam be a helyére. Tudtam, hogy nem fog menni. Zavarban voltam a tekintetétől. Attól, hogy minden porcikámat figyeli, és csak a hibázásomra vár. Lehunytam hát a szemem, és vártam, hogy elinduljon zene.
 Igazán beleadtam mindent, a úgy forogtam, ahogy a tanárnő is mutatta, tényleg úgy mozogtam, ahogy láttam... de éreztem, hogy meg sem közelítem azt a szintet, amit az előbb Kihyun mutatott be. Kínkeservesen, de végigtáncoltam. Láttam az arcán, hogy keresi a szavakat, én pedig magatehetetlenül terültem el a földön.
 - Ne akard ennyire- mondta végül, mire felültem, és kérdőn néztem rád- Minél jobban meg akarsz felelni, annál nagyobb rajtad a nyomás. Az pedig elvonja a figyelmed.
 - Egy ilyen bemutató után ne csodáld, ha jól akarom csinálni!- mutattam rajta végig.
 - Ha az első orra bukás után feladod, nem is fogod soha- fölém állt, és kinyújtotta a karját- Azért vagy itt, mert látnak benned valamit. Hidd el, hogy megvan benned ez a valami, és hagyd, hogy ez irányítsa a tested- ne az agyad- húzott fel a földről.
 Erre nem szóltam semmit. Hangjában nyomát sem vettem észre a szokásos élcelődésnek, de a tipikusan filmekből ismert, erőltetett lelkesítő beszédnek. Szavai őszinték voltak, és noha nem mondta ki, tudtam, hogy tényleg segíteni akar. Életemben talán először, de közel sem utoljára úgy éreztem, Yoo Kihyunban megbízhatok.

 2 óra és 28 perc múlva kifulladva oltottuk le magunk után a lámpákat mind a teremben, mind az öltözőkben, és fáradtan ténferegtünk fel a lépcsőkön, hogy minél gyorsabban magunk mögött hagyhassuk az épületet.
 - Éhes vagyok- szólalt meg Kihyun azonnal, amint kiléptünk a friss levegőre- Azt hiszem, a közelben láttam egy kifőztéd- fejét forgatva kezdett el nézelődni, hátha megtalálja az áhított helyet- Izé... te nem...?- vakarta meg tarkóját.
 Mosolyogva fejet ráztam.
 - Azt hiszem, egyedül kell menned- vettem elő a telefonom- nekem még tisztáznom kell egy-két dolgot valakivel.
 - Oh, rendben. Akkor szia!- sarkon fordult, és eltűnt a szemeim elől. Esélyt sem adott megköszönni a 'korrepetálást', pedig tényleg nagyon hálás voltam, amiért megjelent Wonho helyett.
 Igazából épp őt akartam felhívni, és kérdőre vonni, hogy ugyan miért nem tudott szólni, ha közbejött neki valami. Előkerestem a híváslistámból, és egy pillanatnyi hezitálás után végül megnyomtam a zöld gombot. Fülemhez emeltem a készüléket, mert egy forgalmasabb utcába kanyarodtam, és türelmetlenül vártam, hogy végre kicsengjen a vonal.
 Először azt hittem, hallucinálok. Az egyik utcai bárban- amely mellett elhaladtam- kétség kívül Meng Xuet pillantottam meg. Jóízűen nevetett egy nekem háttal álló férfival, aki ügyetlenül turkált a nadrágzsebében. A szívem a torkomban dobogott. Egy telefont vett elő, amin kétség kívül hívta valaki. Ujjával lassan elhúzta a kijelzőt, az én fülemben pedig megszűnt az idegesítő sípolás.
 - Igen, Hye Jin- ah?- szólt bele a csapatvezető. Szólt bele a férfi, akivel unnie múlatta az időt.
 Erőtlenül szakítottam meg a vonalat, és hadakozó gondolataim elől menekülve fordítottam nekik hátat, hogy minél gyorsabban hagyjam el a helyszínt, ahol fény derült a titkukra.