Megalázottnak és rémesen tehetetlennek éreztem magam. Átvertek, bizonyos szemszögből kihasználtak és hagyták, hogy mindent elhiggyek. A keserű érzés, ami ekkor szétáradt a testemben kíméletlenül facsart egyet a szívemen, kétségbeesett zihálást kiváltva ezzel belőlem. Látásom elhomályosult, szememet ellepték a forró könnyek, és nem hallottam semmi mást a saját zokogásomon kívül. Ezután már tényleg nem emlékszem semmire, talán egy tompa, távoli puffanásra és arra, hogy ezután beáll a néma csönd.
- Sssh! Nem szabad felkeltenünk! Induljatok el, majd én gondoskodok róla! Yaa, kifelé!- unnie suttogó dorgálására ébredtem. Kinyitottam magam, és meglepődve tapasztaltam, hogy a szobánkban vagyok, a puha és meleg ágyamban. A sötétítő rolók nem voltak ugyan lehúzva a fejem fölött lévő ablakon, de mivel nem keleti fekvésű a szoba nem sütött be a nap, így a szemem könnyen hozzászokott a helyiségben uralkodó fényhez. Az ajtó félig nyitva volt, és a kintről behallattszódó neszek alapján arra következtettem, hogy a fiúk most indulnak a stúdióba. Némi dulakodás zaja hallattszódott be, aztán (gondolom a bejárati) egy ajtó csapódott be, amit egy hangosra sikeredett sóhaj követett. Erőtlen csoszogással közelített unnie a szoba felé, én pedig, amint realizáltam a helyzetet becsuktam a szemem, és úgy tettem, mintha még aludnék.
- Úgy látom nem ébredt fel- motyogta Meng Xue, és szinte láttam magam előtt csalódott arcát. Elkapott a bűntudat, amiért gyáva módon inkább szimuláltam, ahelyett, hogy egyenesen unnie szeme elé álljak, és kérdőre vonjam. Túl friss volt még az egész, és abban sem voltam biztos, hogy tegnap este minden úgy történt, ahogy emlékszem rá. Már amire emlékszem persze. Mert fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem haza.
Pár percig még hallottam, hogy Meng Xue matat, de nemsokára az összes zaj megszűnt- a bejárati ajtó halk kattanásával. Korgó gyomrom jelzésére végül kimásztam az ágyból, hogy valami harapnivalót keressek, de csodálkozva vettem észre a nappali asztalán lévő tálcát, amin egy tál zabkása, narancslé, és egy összehajtott papír várt rám. Talán rájöttek, hogy tudok mindenről, és így próbálnak meg kiengesztelni? Elsőként a lapot szétnyitva kicsit talán megkönnyebbülten konstatáltam, hogy nem.
"Hye Jin-ah! Mi történt veled tegnap? Kihyun-sshi hívott fel, hogy elájultál az utcán. Utánad ment, mert gyanús volt neki a viselkedésed. Túl kemény volt az edzés? Vagy valaki beléd kötött? Maradj ma itthon, a vezetőségből is ezt üzenték. Délután megbeszélünk mindent.
ui.: a zabkását Kihyun csinálta ~ Meng Xue"
Halványan mosolyogva tettem le a levelet, és láttam neki a reggelimnek. Bevallom, istenien finom volt, mintha egy darab áfonyás csodát tennék a számba, és aztán a mámorral keveredve nyelném le. Furcsa, hogy egy kanál zabkása több érzelmet tud kiváltani belőlem, mint amennyit a "barátaim" felé tápláltam a jelen helyzetben. Nagyot sóhajtva csaptam vissza a tálcára az immár üressé vált tálkát, és egy 'húzásra' hörpintettem föl a narancslevet.
A napom ezután egyhangúan telt. Hol a tévé előtt fetrengtem valami rémesen nyálas drámát nézve, hol konyhában tettem-vettem, mindent kipróbáltam, hogy lekössem a figyelmem, de nem nagyon jött össze. Táncolni akartam, magam mögött hagyni ezt az értelmetlen katyvaszt, esélyt akartam adni, hogy találok a dolgok miértjére egy értelmes magyarázatot. De egyelőre be kellett érnem azzal, tespedek a lakásban, és várom, hogy a többiek hazajöjjenek.
Unatkoztam, semmihez se volt kedvem, és épp a hűtőhöz cammogtam, hogy hátha találok valami nem instant ételt, amikor egy hatalmas puffanást hallottam a fiúk szobájából. Egy halk sikoly hagyta a szám, miközben 180 fokos fordulatot vettem a levegőben, és nindzsákat megszégyenítő módon ugrottam a pultra, miközben kitéptem a szárítóból egy serpenyőt. A szívem a torkomban dobogott, ahogy lehuppantam a földre, és lábujjhegyen egyre közelebb merészkedtem a hang forrását rejtő ajtóhoz. Nagyot nyeltem, és az egyik kezem a kilincsre tettem. Becsuktam a szemem, és egy fület sértő harci kiáltás kíséretében rontottam be a szobába, sebesen vagdosva a levegőt a serpenyővel.
Igazság szerintem nem tudom mire számítottam. Betörőre? Vagy talán az egyik fiúra, aki titokban itthon maradt figyelni rám? Minden esetre senki nem volt a szobában, a sarokban álló kottaállvány dőlt az egyik komódra, amiről egy fényképet vert a földre- fejjel lefelé.
- Mi ez?- ráncoltam a homlokom, és felemeltem a berepedt üvegű portrét.
Szemeim háromszorosukra nőttek, egész testemen eluralkodott a remegés, én pedig muszáj voltam leülni az egyik ágyra- ami valószínűleg Wonhoé, de erre csak a padlón elterülő takaró alapján következettem.
A képen kétség kívül Kihyun volt. Egy lány karolt át, aki boldogan mosolygott a kamerába, és büszkén kulcsolta össze vállán lógó kezeiket. Látszott rajtuk, hogy tényleg szerelmesek, és boldogok együtt. A repedés a lány arcán futott végig, és bár eltorzította tökéletes mosolyát, így is gyönyörű volt. Nem kellet sok ész hozzá, hogy rájöjjek, Ő a volt barátnő. Ő az, aki miatt az a személy, akit egyre jobban kezdek megkedvelni utál engem. De ha valóban szakítottak, akkor miért őrzi még mindig ennyire az emlékét? Miért teszi ki a volt szerelme képét a Wonhoval közös szobájukba? Miért nem képes tovább lépni rajta és nyitni mások felé?
- Aish!- csaptam magam homlokon, miután tudatosult bennem, hogy megint más holmijához nyúltam. Visszaraktam a földre, úgy ahogy én is találtam, és miután újra a kezembe vettem a serpenyőt, úgy hagytam el a szobát, mintha nem is jártam volna ott.
- Ya! Hye Jin-ah?- dugta be a fejét a bejárati ajtón Hoseok. Kint már sötétedett, de még nem kapcsoltam fel a lámpákat, ezért félhomály uralkodott a helyiségben, aminek következtében hunyorgásra kényszerült a kivilágított folyosóról belépő személy.
- Itt vagyok!- lóbáltam a kezem. Hanyatt feküdtem a kanapén, és eszem ágában sem volt felállni onnan. Wonho felkapcsolta a lámpát, és miután becsukta a többiek után az ajtót, és levedlette magáról a cipőjét és a táskáját hozzám sétált, és leült a lábamhoz.
- A frászt hoztad ránk- mondta halkabban, és jóval komolyabban a szokottnál- Ne mászkálj egyedül a városban, főleg ne éjjel, rendben? Még szerencse, hogy Kihyunnak feltűnt a furcsa viselkedésed. Mit is mondták neki? Valamit elintéz valakivel?- hátrafordult dongsaengje felé, aki csak bólintott egyet. Szemét végig rajtam tartotta, melyekben aggodalom és düh vegyült, amiket nem tudtam hova tenni. Kínos volt a vezetőhöz ilyen közeli testi kontaktusban lenni, miközben Kihyun tekintetének vaskos köpenye hullt rám.
- Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap én menni a korrepetálásra- nézett újra rám Wonho- Halaszthatatlan dolgom jött közbe, de nem szerettem volna lemondani. Ígérem, egyszeri alkalom volt, innentől kezdve mindig pontosan ott leszek!- haptákba vágta magát, próbálta elviccelni az egészet.
- Szerintem sokkal jobban jönne neki Kihyun-sshi segítsége- szólt közbe unnie, aki lehalkította a tv-t, és leült mellém a földre- Korban is közelebb állnak egymáshoz, neked pedig nem aggódnod amiatt, hogy egy újabb találkozó miatt mit kezdesz vele- hangjában pajkosság csengett, rémesen színlelte, hogy incselkedik vele. Megforgattam a szemem, levettem a szemem róla.
- Hye Jin- ah, neked jó lesz így?- tette kezét a karomra, amit majdnem leráztam onnan, de aztán belegondolva a hirtelen kirohanásom okozta következményekbe, és a sok magyarázkodásba, megembereltem magam, és kibírtam.
- Igen- mondtam alig hallhatóan, majd felálltam a kanapéról, és a szobánkba zárkóztam.
Terveim szerint itt töltöttem volna az este hátralévő részét, és ki sem dugtam volna a fejem másnap reggelig, ha nem üti meg a fülem egy olyan társalgás, ami még jobban összezavart, és letörté varázsolt.
A napom ezután egyhangúan telt. Hol a tévé előtt fetrengtem valami rémesen nyálas drámát nézve, hol konyhában tettem-vettem, mindent kipróbáltam, hogy lekössem a figyelmem, de nem nagyon jött össze. Táncolni akartam, magam mögött hagyni ezt az értelmetlen katyvaszt, esélyt akartam adni, hogy találok a dolgok miértjére egy értelmes magyarázatot. De egyelőre be kellett érnem azzal, tespedek a lakásban, és várom, hogy a többiek hazajöjjenek.
Unatkoztam, semmihez se volt kedvem, és épp a hűtőhöz cammogtam, hogy hátha találok valami nem instant ételt, amikor egy hatalmas puffanást hallottam a fiúk szobájából. Egy halk sikoly hagyta a szám, miközben 180 fokos fordulatot vettem a levegőben, és nindzsákat megszégyenítő módon ugrottam a pultra, miközben kitéptem a szárítóból egy serpenyőt. A szívem a torkomban dobogott, ahogy lehuppantam a földre, és lábujjhegyen egyre közelebb merészkedtem a hang forrását rejtő ajtóhoz. Nagyot nyeltem, és az egyik kezem a kilincsre tettem. Becsuktam a szemem, és egy fület sértő harci kiáltás kíséretében rontottam be a szobába, sebesen vagdosva a levegőt a serpenyővel.
Igazság szerintem nem tudom mire számítottam. Betörőre? Vagy talán az egyik fiúra, aki titokban itthon maradt figyelni rám? Minden esetre senki nem volt a szobában, a sarokban álló kottaállvány dőlt az egyik komódra, amiről egy fényképet vert a földre- fejjel lefelé.
- Mi ez?- ráncoltam a homlokom, és felemeltem a berepedt üvegű portrét.
Szemeim háromszorosukra nőttek, egész testemen eluralkodott a remegés, én pedig muszáj voltam leülni az egyik ágyra- ami valószínűleg Wonhoé, de erre csak a padlón elterülő takaró alapján következettem.
A képen kétség kívül Kihyun volt. Egy lány karolt át, aki boldogan mosolygott a kamerába, és büszkén kulcsolta össze vállán lógó kezeiket. Látszott rajtuk, hogy tényleg szerelmesek, és boldogok együtt. A repedés a lány arcán futott végig, és bár eltorzította tökéletes mosolyát, így is gyönyörű volt. Nem kellet sok ész hozzá, hogy rájöjjek, Ő a volt barátnő. Ő az, aki miatt az a személy, akit egyre jobban kezdek megkedvelni utál engem. De ha valóban szakítottak, akkor miért őrzi még mindig ennyire az emlékét? Miért teszi ki a volt szerelme képét a Wonhoval közös szobájukba? Miért nem képes tovább lépni rajta és nyitni mások felé?
- Aish!- csaptam magam homlokon, miután tudatosult bennem, hogy megint más holmijához nyúltam. Visszaraktam a földre, úgy ahogy én is találtam, és miután újra a kezembe vettem a serpenyőt, úgy hagytam el a szobát, mintha nem is jártam volna ott.
- Ya! Hye Jin-ah?- dugta be a fejét a bejárati ajtón Hoseok. Kint már sötétedett, de még nem kapcsoltam fel a lámpákat, ezért félhomály uralkodott a helyiségben, aminek következtében hunyorgásra kényszerült a kivilágított folyosóról belépő személy.
- Itt vagyok!- lóbáltam a kezem. Hanyatt feküdtem a kanapén, és eszem ágában sem volt felállni onnan. Wonho felkapcsolta a lámpát, és miután becsukta a többiek után az ajtót, és levedlette magáról a cipőjét és a táskáját hozzám sétált, és leült a lábamhoz.
- A frászt hoztad ránk- mondta halkabban, és jóval komolyabban a szokottnál- Ne mászkálj egyedül a városban, főleg ne éjjel, rendben? Még szerencse, hogy Kihyunnak feltűnt a furcsa viselkedésed. Mit is mondták neki? Valamit elintéz valakivel?- hátrafordult dongsaengje felé, aki csak bólintott egyet. Szemét végig rajtam tartotta, melyekben aggodalom és düh vegyült, amiket nem tudtam hova tenni. Kínos volt a vezetőhöz ilyen közeli testi kontaktusban lenni, miközben Kihyun tekintetének vaskos köpenye hullt rám.
- Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap én menni a korrepetálásra- nézett újra rám Wonho- Halaszthatatlan dolgom jött közbe, de nem szerettem volna lemondani. Ígérem, egyszeri alkalom volt, innentől kezdve mindig pontosan ott leszek!- haptákba vágta magát, próbálta elviccelni az egészet.
- Szerintem sokkal jobban jönne neki Kihyun-sshi segítsége- szólt közbe unnie, aki lehalkította a tv-t, és leült mellém a földre- Korban is közelebb állnak egymáshoz, neked pedig nem aggódnod amiatt, hogy egy újabb találkozó miatt mit kezdesz vele- hangjában pajkosság csengett, rémesen színlelte, hogy incselkedik vele. Megforgattam a szemem, levettem a szemem róla.
- Hye Jin- ah, neked jó lesz így?- tette kezét a karomra, amit majdnem leráztam onnan, de aztán belegondolva a hirtelen kirohanásom okozta következményekbe, és a sok magyarázkodásba, megembereltem magam, és kibírtam.
- Igen- mondtam alig hallhatóan, majd felálltam a kanapéról, és a szobánkba zárkóztam.
Terveim szerint itt töltöttem volna az este hátralévő részét, és ki sem dugtam volna a fejem másnap reggelig, ha nem üti meg a fülem egy olyan társalgás, ami még jobban összezavart, és letörté varázsolt.
