Chapter 14.

 Az arcomra tapadt levakarhatatlan vigyort nem tudtam eltüntetni az este folyamán, amit Meng Xue szóvá is tett, miközben a tévé előtt ülve döntöttük magunkba a koreai negyedben vásárolt bulgogit. Bármennyire is szeretem Kínát, a hazai ízek hiánya miatt néha elfog a honvágy.
 - Ya, Hye Jin-ah, történt ma valami, amiről esetleg be szeretnél számolni?- vonta fel szépen ívelt szemöldökét. A színes mozgóképeket vetítő készüléket lehalkította, és felém fordulva egész testével várta, hogy kiteljesedjek.
 - Csak megkaptuk a feladatokat, amikkel majd be kell mutatnunk magunkat a Hong Kong Park művészeti hetének nyitónapján- vontam vállat tettetett lazasággal- A csapat minden tagjának küldtek e-mailt, nem olvastad?- néztem rá kérdőn.
 Unnie elgondolkodva csóválta meg a fejét, majd a fotelon heverő telefonjáért nyúlt, hogy ellenőrizze amit mondtam. Szemlesütve tömtem magamba az ételt, mert tudtam, hogy ha Meng Xue végig olvassa rá fog jönni nagy örömöm okára.
 Hát igen, a pillantásában minden benne volt. Egy cseppnyi rosszallás, némi meghökkenés, egy csipet 'navégre' egy iszonyatosan aprócska félelem is megcsillant íriszeiben, amit nem vettem volna észre, ha nem ismertem volna már ki ennyi idő alatt unniet. Nem mondott semmit csak bátorítóan elmosolyodott és beleboxolt a karomba.
 - Ya!- kaptam a zsibbadó testrészemhez és kissé értetlenül meredtem Meng Xue- re. Elég érdekesen reagál bizonyos helyzetekre, és bevallom őszintén, az ilyenfajta megnyilvánulásihoz nem sikerült hozzászoknom. Nem is fogok soha, azt hiszem.
 - Megyek fürdeni, mielőtt a fiúk befoglalják, mert akkor elfogy az összes melegvíz- tolta fel magát a a kanapéról, és nem is foglalkozva velem (pedig lilult a karom!!) magamra hagyott a nappaliban. Hallottam, hogy magában dúdolva valami népszerű kínai dalt megindítja a vizet a zuhanyban, de a figyelmem hamar lekötötte a tévében kezdődő műsor, ahol kisállatok ügyetlenkedéseit mutatják. Roppant érdekes volt.

 Másnap rendesen belevetettük magunkat a munkába, már órák előtt a táncteremben voltam, és a saját solo számomat gyakoroltam. Hyoyeon a  'Hit the Stage' című műsorban előadott egyik táncát, a  Get up off that Thing -et választottam, mert azon kívül, hogy magát a hölgyeményt is nagyon szimpatikusnak találom, a táncaiért pedig oda meg vissza vagyok, ezt a produkciót büszkén adnám elő.
 Lassan, apránként haladtam a lépésekkel, a hangulatot és a mozgásvilágot pontosan akartam visszaadni a nézőknek, és ehhez az kellett, hogy minden figyelmem a mozdulatsorokra összpontosítsam. A koncentrációmból egy röpke másfél órás gyakorlás után zökkentem ki, amikor is kedves duótársam, Yoo Kihyun libbent elegánsan a táncterembe, és nem foglalkozva azzal. hogy éppen valami közepén járok, nemes egyszerűséggel kihúzta a telefonom a hangszóróból, és a sajátját csatlakoztatta hozzá.
 - Tudod, néha azért hozzám szólhatsz, ha már annyival nem tisztelsz meg, hogy megvárd, amíg a szám végére érek- húztam össze a szemem, és mérgesen kaptam fel a palackos vizem a tükör mellől, és kicsit elfordulva tőle gurítottam le a hideg folyadékot a torkomon.
 Kihyun szúrósan nézett rám, aztán egy alig hallható sóhajtást követően megforgatta a szemeit és miközben keresgélni kezdett a telefonján végre hozzám szólt.
 - Kisajátítottad a termet, hogy a saját számod gyakorold, de gondolom azon nem okoskodtál, hogy mit akarsz előadni velem. Vagy a triónkban.
 - Ha előállok valami ötlettel azt úgyis lehurrogjátok, vagy ha oppa nem, te biztos, mert sosem jó semmi, amit én javaslok- fontam keresztbe a karom, és durcáskodva fordítottam neki hátat.
 Persze, hogy előbb a solommal kezdem, az az a produkció, ahol mindenki engem figyel, amit tényleg százszázalékosan tökéletesen kell előadnom. Persze ez a fiúkkal való közös számokra is igaz, de ott ki fog rám figyelni, amikor két ilyen jóvágású emberrel lépek színpadra. Hm.
 - Befejeznéd?- sóhajtott egy mélyet Kihyun, majd hallottam a lépteit, aztán egyszer csak olyasmi történt, amire aztán tényleg nem számítottam. Még a legvadabb álmaimban sem.
Karjai polipként ölelték körbe a testem, egyenletesen mozgó mellkasa szinte a hátamra simult, ami egy másodperc tört része alatt lett olyan forró, mint egykor a Jeju vulkánból kitörő láva. A szívverésem a hatszorosára gyorsult, és egy pillanatig még levegőt venni is elfelejtettem, annyira megdöbbentem. Yoo Kihyun megölelt. Vagy mi.
 - Khm- ráztam meg a fejem óvatosan, és próbáltam palástolni kislányos zavarom- Azt hiszem most az egyszer elnézem neked- feleltem végül, mire elégedetten bólintott, és szerintem mosolygott is, de azt nem láthattam, mert hiszen mögöttem állt.
 Ellépett tőlem, visszasétált a telefonjához, és pötyögni kezdett rajta, majd felcsendült a hangszórókból a Troublemaker nevű kollab' Troublemaker című száma. Csillogó szemekkel fordultam Kihyun felé, és a szája sarkában megbújó óvatos mosolyból arra mertem következtetni, hogy erre fogunk duózni. Kérdés nélkül is tudtam, hogy így van, különben minek mutatta volna, de a szívemen úrrá lett egy olyasfajta boldogság, amilyet Hong Kongban való tartózkodásom óta most éreztem először. Ez a koreográfia a legnagyobb jóindulattal is enyhén provokatív lehet egy konzervatívabb nézőnek, tele van szexuálisan túlfűtött lépésekkel, amelyeket a előadók közötti legalább minimális szintű vonzalom nélkül lehetetlen lenne eltáncolni.
 Ez egy burkolt utalás volt, egy kezdő lépés, melyet Kihyun nekem szánt. Legalább is ezt hittem.
- Ahogy látom, sikerült megfelelő számot választanom- terült el az arcán az a tipikus örömittas mosoly, amivel mostanában elég gyakran megajándékoz.
- Nos...- köhintettem egyet és a hajamba túrva vettem le a tekintetem róla, mintha szégyenlősséggel akarnám palástolni kislányos zavarom.
 A szavak a torkomon akadtak, egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék. Ahogy ott állt a magasszárú converse-ében, fekete nadrágban és hosszított, fehér pólóban, mint egy átlagos ember, holott tudtam hogy közel sem egy átlagos ember... úgy éreztem magam, mint amikor második osztályban kiállítottak az osztály elé, és én ahelyett hogy elszavaltam volna az amúgy tökéletesre magtanult verset, csak bámultam az üres padom a katedráról.
- Igyál egyet mielőtt elkezdjük- dobta a kezembe Kihyun a kulacsom, miközben láthatóan remekül szórakozott rajtam. És nagyon remélem hogy magán is, mivel ennyire zavarba tudott hozni.
Eleget téve az utasításnak a kérésnek jól meghúztam a flaskát, talán kicsit jobban is mint kellett volna, mert az egész edzés hangosan lötyögött a hasamban. Végülis nem volt még elég kínos pillanatom Yoo Kihyun előtt.
Nem viccelek, két és fél órán keresztül gyakoroltunk, a tanárnő és a többiek érkezése zökkentett ki a munkából. Fel sem tűnt az idő múlása, annyira jól haladtunk. A koreográfia megtanulása egyikőnknek sem okoz gondot, inkább a mozdulataink összekoordinálásán kell majd többet dolgoznunk. De mivel mindkettőnk érdeke, hogy a produkció minimum tökéletes legyen, nem volt benne a levegőben a kellemetlen szituációk tipikus feszültsége.
- Jól dolgoztatok?- lépett mellénk a Wonho, miközben én a földön ülve csukott szemmel a falnak támasztottam a fejem. Tíz perc pihenés, és jön egy gyilkos óra.
- Igen- hallottam Kihyun érces hangját magam mellől- Ha nem fér bele a sűrű napirendedbe a triót is előadjuk ketten.
A szemeim úgy pattantak ki, mint a rossz helyre tett elem, ami nem kompatibilis a rugóval. A szívem tényleg kiugrott volna a helyéről, ha nem tette volna már meg két és fél órával korábban.
- Ah, Hye Jin-ah ennyire jó lennél?- Wonho tekintetében egy fél percre mintha bűntudatot láttam volna megcsillanni, de ezt a másodperc tört része alatt felváltotta a pajkosság, és játékosan összeborzolta a hajam.
- Ya oppa- néztem rá bosszúsan, megpróbálva palástolni a még mindig őrült módjára kalapáló szervem a mellkasomban. Örök hála a bordáimnak. Imádlak titeket srácok.
- Sokat fejlődött, igen- dícsért szembe Kihyun- Kimegyek kicsit, majd óra után találkozunk- intett. Majd felállt, és kisétált a teremből.
Wonho összevont szemöldökkel nézett rám, én meg a mellkasomra tettem a kezem, hogy meggyőzödjek róla, élek-e még.

Az egyik pillanatban megsért, aztán azt mondja jó vagyok.
Az egyik pillanatban idegesítem, a másikban egyenesen több időt akar velem tölteni.
Mi van veled, Yoo Kihyun?
És ami még ennél is nagyobb rejtély: miért csinálod ezt velem?
Egyáltalán, mit is csinálsz?

Chapter 13.

 Igazából, magam sem tudom miért, de belenyugodtam a tudatba, hogy MengXue titokban oppával randizik. Talán azért, mert Kihyun is tudta (ezáltal ez lett a mi közös, lakatot igénylő dolgunk), talán azért, mert tisztában voltam azzal, hogy mindannyiunknak vannak titkai. Olyan érzései, tettei a múltból, melyeket nem kíván szétkürtölni a nagyérdemű felé. Igen, bántott a tény, hogy nem mondták el nekünk unnie- ék, de bíztam bennük annyira, hogy majd akkor mondják el maguktól, ha ők készen állnak rá.
 Az egyre sűrűsödő mindennapjaim nem sok időt adtak az ilyesfajta elmélkedésre, ugyanis a 'tábor' vége rémesen közeledett, ami azt jelentette, hogy prezentálnunk kell az itt eltöltött idő hasznosságát.
 - Ya, oppa!- szóltam Wonho felé, aki a táncterem közepén terült el, bal kezével lábfejét masszírozva, amit az előbb egy óvatlan pillanatban meghúzott. A jazztanár rosszallóan csóválta a fejét, de szokásához híven nem mozdult a magnó mellől, még akkor sem, amikor kollégái léptek a linóleummal borított táncparkettre. A hiphop,- a kínai,- és az énektanár szorosan egymás mellett, hunyorogva pásztázta végig a csoportot, majd miután elérték, hogy levegőt venni is alig merjünk, belekezdtek a végrendeletembe.
 - Jó reggelt a kedves társaságnak, remélem keményen dolgoztatok eddig a mai napon, mert ezután nem lesz helye lazsálásnak- tért egyenesen a tárgyra az ország nyelvének okítója- A Lótusz Alapítvány nem csak egy iskolát tart fent- mutatott körbe a teremben- hanem számos más projektet is támogat. Az elnök úr közreműködésével a Hong Kong Park művészeti hetének megnyitóján a koreai nyertesek, tehát ti fogjátok szolgáltatni a műsort. Különböző táncokkal, énekekkel, versmondással készítünk fel benneteket a nagy napra, amit fogjatok fel úgy, mint egy vizsgát.
 - Csapatonként fogjátok bemutatni a produkciókat, attól függően, hogy ki milyen képzéseken vett részt az elmúlt időkben- vette át a szót az énektanár- Mindenki fog mindenkivel dolgozni, kivéve a kreatívokat, akik külön kiállítást kapnak majd a rendezvényen- mosolygott körbe.
 Értetlenül néztem össze Wonhoval és Kihyunnal, hiszen ha a csapatunkkal kell bemutatót tartani, az azt jelenti, hogy nekünk hármunknak kell valami színpadra vihető műsort produkálni.
- Elnézést, de nem értem pontosan, hogy mit takar ez az egész- tette fel a kezét az egyik maláj fiú, akit az apja küldött ide tanulni a nyárra. Egyszer együtt mentünk kínaira, és az élete minden apró részletéről beszámolt. Élveztem.
 - Mindenkinek küldtünk egy emailt, úgyhogy egy rövid szünet alatt ezt le is csekkolhatjátok, és átbeszélhetitek a terveiteket- mosolygott felénk a hiphopot tanító férfi.
Mindenki egyszerre kapott a terem sarkában álló papírkosárhoz, melyben órák előtt a telefonokat gyűjtjük a balesetek elkerülése végett. Természetesen engem is emésztett a kíváncsiság, így amint a kezembe vettem a készüléket rekordgyorsasággal léptem be a kis leveles ikonnal ellátott applikációba.

" Tisztelt Kettes csapat! 
 Örömmel tudatjuk Magukkal a Hong Kong Park nyitóműsorának bemutatóját, melyen mindannyiuknak lehetőségük nyílik bemutatni a Lótusz Iskolában szerzett tudásukat. A formációk tagjait és stílusát mi szabjuk meg, de ezeken kívül minden más a saját fantáziájuk műve kell, hogy legyen. Természetesen konzultálniuk kell a tanáraikkal is az előadásukat illetően, de reméljük, nem lesz szükség semmiféle átalakításra.
 Íme tehát a feladataik, amiket augusztus 21- ig (ez a főpróba napja) el kell készíteniük, tökéletesre kell fejleszteniük.
 Meng Xue: mutassa be kollekcióját, melyen az elmúlt három hónapban dolgozott. Shin Hoseok közreműködésével, mivel ő segédkezett a munkálatokban is. Amennyiben több modellre van szüksége, kérjük jelezze irányunkba az igényt! Csapattársai fellépő ruháiról is Ön gondoskodjon.
 Kim Hye Jin: a nagyszínpadon egy kortárs duót adjanak elő Yoo Kihyunnal, valamint Shin Hoseokkal együtt hárman mutassák be az összes tanult stílust. Minimum három, legfeljebb öt perces zeneintervallumon. Solo táncként szabadon választhat bármit.
 Shin Hoseok: Meng Xue saját kollekciójának bemutatásában vegyen részt, hiszen az egész ruhatár Önre lett tervezve. Kim Hye Jinnel es Yoo Kihyunnal egy trió szám előadását kérjük, melyben az összes tanult stílust felelevenítik egy min. 3, max. 5 perces szám keretein belül. Soloként egy táncot várunk Öntől, de amennyiben inkább énekelne, kérjük jelezze felénk, és dolgozni fogunk az ügyön.
Yoo Ki Hyun: Kim Hye Jinnel adjon elő egy kortárs táncot a nagyszínpadon, valamint Shin Hoseokkal is közreműködve hárman mutassanak be egy legfeljebb 3, maximum 5 perces koreográfiát, melyben az összes tanult stílus kibontakozik. Soloként egy szavadon választott dalt adjon elő.

Sok sikert!
Lótusz Alapítvány "

Kihyunnal kell egy duót előadnom? Ijedten pillantottam az említett felé, aki valószínűleg abban a pillanatban ért az email végére, mivel leeresztette maga mellé a telefonját, és szinte azonnal szemkontaktust teremtett velem. A pillantásában benne volt minden, eltökéltség, egy csöppnyi félelem, kalandvágy, és szinte láttam, hogy milyen ötletei vannak a táncot illetően.
 A légzésem egyre szaporább lett, őszintén nem erre a reakcióra számítottam tőle. Megnyugtatott a tudat, hogy nem taszítja el a velem való közös munka gondolata, azt azonban nem értettem, hogy miért pirultam bele ebbe. Titkon vágytam volna Yoo Kihyun elfogadására, és támogatására?
 -  Ya ya ya, Hye Jin, nem is figyelsz rám!. csettintgetett a szemem előtt a csapatvezető, kizökkentve ezzel a mélázásomból.
 - Ah oppa!- húztam össze a szemem kissé dühösen, de ezzel csupán csak a gyermekded szégyenlősségem próbáltam leplezni. Úgy éreztem magam, mintha rajtakapott volna valami tiltott, de mégis édes dolgon- Nem körülötted forog a világ. Tisztellek, és szívből remélem, hogy a közös munkánk igazán gyümölcsöző lesz, de kérlek, ne várd el, hogy mindig rád figyeljek- mélyen meghajoltam, és a tátogó csapatvezetőt magam mögött hagyva kisurrantam a teremből.
 Kínaim jött, és előtte még muszáj voltam felfrissíteni magam a mosdóban. Na meg Kihyun folytonos tekintete alatt egy másodpercig sem bírtam volna tovább bent.
 Valami történik velem, valami amit ő vált ki belőlem.
 Yoo Kihyun, mi ez az egész?

- szünet -

 Sziasztok!
Sajnálattal közlöm veletek, hogy az össze futó fanficim, (tehát a TTQ, a MLIMB és a tumblr által üzemeltetett DTOO) bezárásra kerül. Elnézéseteket kérem, de remélem, ha majd egy szép napon úgy döntök, hogy ismét nekiállok kigondolni az említett ficik folytatását, ugyanúgy fogjátok várni, mint most~
 Köszönöm, hogy eddig velem tartottatok!

Chapter 12.

Hálás voltam Kihyunnak, amiért nem beszélt a többieknek a reggeli kis incidensünkről. Sőt, szó nélkül folytatta a korrepetálásom is, és egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy hatottak rá a szavaim. Igyekezett pozitívan kijavítani, rendszeresen dicsérte meg a mozdulataim, és kezdett valamiféle baráti viszony kialakulni kettőnk között. Szinte minden nap együtt ettünk, és a várt bugyuta hülyéskedés helyett komoly dolgoktól beszélgettünk.
 - Szerinted... unnie és oppa között van valami?- kérdeztem a folyosón történtek után két héttel. Épp a lakásunktól nem messzi kifőzdében fogyasztottuk el szokásos szerdai vacsoránkat. Sokáig fontolgattam magamban, hogy valóban okos döntés-e kikérnem Kihyun véleményét, de úgy voltam vele, hogy nincs mit veszítenem.
 - Hmm. Miből gondolod?- vonta fel egyik szemöldökét, majd magába tömte pálcikájával összefogott tésztacsomót. Megfigyeltem, hogy mindig barna tésztát eszik csirkével, és felettébb sajátos módon fogyasztja el őket.
 - Láttam őket együtt enni- lesütöttem a szemem, amikor visszagondoltam arra az estére. Jó nagy adagot emeltem ki a rizses tálamból, és a számba tettem a falatot.
 - Hye Jin...- kuncogott óvatosan Kihyun- Mi is együtt eszünk- világított rá a nyilvánvalóra, mire elpirulva ráztam meg a fejem, és intettem neki, hogy várja meg, amíg lenyelem a rizst.
 - Wonho megígérte, hogy gyakorol velem. Aztán te jöttél helyette, nekem meg azt mondta, halaszthatatlan programja volt. De láttam, hogy unnieval van!- csaptam az asztalra idegesen. Ismét eluralkodott rajtam a "miérttitkolódznakelőttem" érzés, és iszonyúan idegesített, hogy még mindig nem tudom a megoldást.
 - Ya!- szólt rám Kihyun, mire visszahúztam a kezem- Először is, tönkre ne tedd az ételt! Másodszor pedig, én is annyit tudok, mint te. Hyung kérte, hogy ugorjak be helyette. Nem kérdeztem miért, de gondolom, fontosabb dolga akadt... már bocs- vállat vontam ezen a kijelentésén. Megszoktam, hogy nem én vagyok az embereknek az első. Nem faggattam tovább a mesterem, a vacsora további részét csendben töltöttük el, mind a ketten a saját gondolatainkba temetkezve.
 Ezek után végleg a dolgok után akarok járni. Alig egy hónapunk maradt hátra itt HongKongban, és nem úgy szeretnék emlékezni az itt eltöltött időre, hogy végig átvertek.
 - Hozzád beszélek- zökkentett ki elmélkedésemből Kihyun. Kézfejét meglengette szemeim előtt, majd miután konstatálta, hogy újra itt vagyok, halványan elmosolyodott, majd folytatta mondandóját- Ha te is végeztél az evéssel, akár mehetünk is- fejével az időközben üressé vált tálamra bökött. Egy halk "máris"-t elhabogva toltam ki magam alól a széket, és táskám a hátamra penderítve intettem, hogy készen vagyok.
 Furcsa viszony alakult ki köztünk. Kihyun a próbateremben a segítőkész tanár szerepébe bújt, idekint, az utcán pedig az udvarias barát gúnyáját öltötte magára. Kedves volt velem, néha viccelődött is, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok majd, de kezdtem megkedvelni. Mint kollégát. Mint sunbae-t. És lehet, hogy mint mást is.
 Általában mindig járt valamiről a szánk hazafele menet, de a mai nap- az étteremből kilépve- mindketten folytattuk tovább a némaságba burkolódzást. Kellemetlen volt mellette sétálni, akár egy darab fa, féltem, hogy hozzáér a kezem véletlenül, vagy valami más balszerencse miatt keverednénk testi kontaktusba. Számat rágva fordítottam fejem a másik irányba, ahol azonban olyan látvány tárult a szemeim elé, amivel megvétóztam az előbbi "nemérünkhozzáYooKihyunhoz" döntésem, és erősen megszorítva a karját húztam magam után az egyik utcai bódé menedékébe.
 - Ya, mi az?- húzta össze szemöldökét, és sziszegve húzta ki végtagját a szorításomból.
 - Bocsánat- kaptam el a kezem, majd a válla fölött kilesve ellenőriztem, hogy jól láttam- e, amit láttam- Nézd. Annál a halas pultnál ott áll unnie. Melette pedig Wonho- mutattam az említett személyek felé. Kihyun arca megrándult a látványon, de gyorsan korrigálta vonásait, és szigorúan nézett le rám.
 - Együtt dolgoznak te... bah- túrt bele a hajába- Miért kémkedsz utánuk? Nyilván valami divattervezős dologról beszélgetnek... gyerekesen viselkedsz, Hye Jin.
 Nagyra tágult szemekkel meredtem rá. Itt van a szemünk előtt a bizonyíték, hogy titokban randiznak, és még így sem hiszi el. Elszántan kezdtem turkálni a táskámban, és amint kezembe akadt a keresett holmi, magabiztosan kezdtem el rajta pötyögni. Miután megtaláltam a keresett személy számát, és a zöld gombra kattintottam, a készülék fülemhez emelése helyett kihangosítottam.
 - Most meg mit csinálsz?- meredt rám Kihyun döbbenten, de csak leintettem, és ujjamat a szám elé helyezve jeleztem, hogy maradjon csöndben. Nem volt más dolgunk, mint várni, és biztos voltam benne, hogy minden idegőrlő másodpercet megér, ha beválik a tervem.
 Meglepően hamar, már a negyedik csöngés után abbamaradt a telefon idegesítő sípolása.
 - Kim Hye Jin?- szólt bele Wonho, mire a mellettem álló szeme háromszorosára nőtt.
 - Ah oppa, bocsánat, hogy ilyenkor zavarlak, de az a helyzet, hogy beszélnem kell unnie-val, csak nem veszi fel a telefont. Nem tudnád odaadni neki egy perce a telefonod? Otthon vagytok, nem?- óvatosan mosoly kúszott az arcomra, mivel tudtam, hogy ezzel sarokba szorítottam.
 - Én nem vagyok otthon...- nyögte bele halkan HoSeok- MengXue pedig biztos fürdik, azért nem válaszolt a hívásodra. Sajnálom.
 - Oké oppa, semmi baj. Azért köszönöm- elégedetten bontottam a vonalat, és csípőre tett kézzel fordultam Kihyun felé.
 Ha valóban munkaügyről lenne szó, nem hazudott volna a csapatvezető. Ebből kifolyólag titkos találkozgatásról beszélünk, ami egy férfi, és egy nő esetében randi.
 - Eljött az idő, hogy megbízzak benned- nevetett fel kínosan Kihyun, majd összeborzolta a hajam, és kikapva a telefont a kezemből az alig két saroknyira lévő panelünk felé rohant.

Chapter 11.

Az egész azzal kezdődött, hogy túl sokat ittam egész nap, a mosdóban viszont alig tettem látogatást. Így hát, amikor valamikor éjfél körül szólított a szükség, kelletlenül kászálódtam ki az ágyból, és hunyorogva nyitottam ki az ajtót- ugyanis a nappaliban égtek a lámpák, amik sértették az én sötétséghez szokott szemem.
 - Mikor akarod neki elmondani?- egy ideges suttogás törte meg a csendet, és bár hulla fáradt voltam, mégis működésbe léptettem a testem, és halkan az ajtófélfának simultam, füleimet pedig tapsifüles módjára hegyezni kezdtem.
 - Nem fogja megtudni! Kérlek noona, ne nyúzz ezzel. Jó ez így, ahogy van. Hye Jin-ah semmit nem sejt, el van varázsolva ezzel az egész... mindennel. Semmi értelme nincs a múltat bolygatni!- a két társalgó nyilvánvalóan unnie és Kihyun voltak. A nevem hallatán beharaptam a szám, és lehunytam a szemem. Szörnyen fájt, hogy kibeszélnek, hogy egy újabb megfejteni való titkot gördítettek elém.
 - Én igazán kedvelem Hye Jin-t- vette vissza a szót Meng Xue- Megbízik bennünk, nem vághatjuk át! És sajnálom, de én nem is fogom... magamtól nem hozom szóba, de ha rákérdez, nem fogok hazudni neki- nekidöntöttem a fejem az ajtófélfának, mely halkan koppant a finomra csiszolt fán. Kihyun lemondó sóhaja betöltötte az egész teret.
 - Ahogy jónak látod, noona. Most viszont visszamegyek, és te jobban járnál, ha így tennél, mert holnap embert kell faragnod belőle. Jó éjt!- ezután már csak annyit hallottam, hogy a fiúk szobájának ajtaja becsukódik, és unnie fáradtan ásít egyet. Halkan csoszogva közeledni kezdett a szobánk felé, nekem pedig a másodperc törtrésze alatt kellett rögtönöznöm, és eldöntenem, hogy hova, merre meneküljek- hiszen nem láthat meg itt. Idegesen forgolódtam a fürdő és az ágyam között vacillálva, míg végül a legutolsó pillanatban, mielőtt Meng Xue rájöhetett volna, hogy volt egy fültanúja az előbbi beszélgetésnek, döntöttem. Úgy véltem, kibírom még a mosdót, így hát villámgyorsan, szinte ugorva vetődtem vissza az ágyamba.
 Unnie óvatosan csoszogott a szobába, nyilván  azt hitte, hogy alszok, és nem akart felébreszteni. Halkan  lerúgta magáról a papucsát, és bemászott a takarója alá. Nem kellett sokat várnom, mire végre beállt az egyenletes légzése- ezzel jelezve nekem, hogy szabad elaludt, nekem pedig szabad az út a mosdóba.

 Én keltem reggel a legkorábban. Reggeli nélkül hagytam el a lakást, és egy levelet sem hagyva (ami Meng Xue mániája) a nappaliban vetettem bele magam a napba. Így is kimaradt egy edzés, és nem álltam olyan jól, hogy megengedjem magamnak a henyélést. Szinte futva tettem meg az utat a lótuszig, ahol még a portás unott arca is meglepődött a látványomon.
 - Nem kéne még egy napot pihennie? Úgy hallottam súlyosan megsérült- állt fel a pultja mögül, és aggódva közelített felém. Meghökkentem a közvetlenségén, és rosszkedvemnek hála bizalmatlan hátráltam a beléptető kapu irányába.
 - Jól vagyok, köszönöm- motyogtam halkan, majd egy rémes vicsort magamra erőltetve intettem a férfinek, hogy nincs szükségem a segítségére.
 Chip- kártyámat a leolvasóra helyeztem, és amint felvillant a zöld fény, belöktem a kaput, és a liftet kikerülve vágtam ki a lépcsőház ajtaját, hogy minél előbb az alagsorban lévő táncteremhez érjek.
Túl sok mindent történt egyszerre. Túl sok mindenki hazudott. Túl sok volt a titok. Idegesített, hogy a látszat ellenére valamiért nem bíznak bennem a többiek, és idegesített, hogy nem tudom tartani a várt szintet.
És mivel a két legnagyobb problémám közül csak az egyiken tudtam segíteni, a kezembe vettem az irányítást. Összekötöttem a telefonom a hangszóróval, és elindítottam a zenét. A fejembe vésődött koreográfiát a testem - legnagyobb meglepetésemre - majdnem hibátlanul táncolta végig. De nekem nem volt elég a majdnem hibátlan. Tökéletesen akartam csinálni. Így hát újra és újra elindítottam a zenét, és addig csináltam a táncot, amíg volt bennem szusz. Legalább 20- szor ismételtem el a mozdulatsort, de még mindig nem voltam elégedett magammal. Idegesen pillantottam a falon ketyegő órára, ami szerint szűk két percen kezdetét veszi az első órám.
 - Menni fog Hye Jin- suttogtam magamnak, és még egyszer, utoljára megnyomtam a lejátszás gombot.
 Minden erőmet beleadtam, a mozdulataim kimértek voltak, és minden pontosan úgy csináltam, ahogy a tanárnő (és Kihyun) mutatta.
 - Gratulálok- hallottam meg ekkor az előbb említett személy hangját, aki az ajtófélfának dőlve tapsolt. Elégedett mosoly bujkált a száján, hangjában nyomát sem észleltem a tőle megszokott gúnyosságnak. Ijedten ugrottam hátra, kezem a mellkasom helyezte, hátha le tudom nyugtatni hevesen dobogó szívem- amit csak és kizárólag a hirtelen megjelenése váltott ki. Kezdeti ijedtségem helyét hamar átvette a düh, és idegesen téptem le a telefont a magnóról. A terem sarkába levágott táskám átlendítettem a vállamon, és lekapcsolva a villanyt hang és szó nélkül süvítettem el a döbbent Kihyun mellett.
 - Ya! Kim Hye Jin!- kiáltott utánam, miután konstatálta, hogy nem reagáltam a hirtelen megjelenésére- Annyit sem mondasz, hogy köszönöm? Nem szoktam csak úgy megdicsérni az embereket, igazán értékelhetnéd!- hangszíne sértődöttséget tükrözött, amin igazán megütköztem. Eluralkodott rajtam minden érzelem, és az önkontrollom teljesen elveszítve vettem hátraarcot, és szinte repültem a fiú felé.
 - Azt hiszed, hogy elájulok attól, mert a nagy Yoo Kihyun megdicsért? Tudod te, hogy mennyi szenvedést okoztál nekem? Az oknélküli beszólások a származásom miatt, a rengeteg gúnyos, cinikus megjegyzés, amik még jobban elsöpörték az önbizalmam. Az egész tábor, vagy nem is tudom mi ez elején mindent megadtam volna azért, hogy dicséretet halljak a szádból. Végre kezdtem úgy érezni, hogy nem utálsz, hogy akár még barátok is lehetünk. De nem... Itt mindenki rohadtul titkolódzik, az élükön VELED!- szinte köptem a szavakat, kiabálásom visszhangzott az üres folyosón, melyen csak én és ő álltunk. Meredten pislogott rám, láttam rajta, hogy nem számított a kirohanásomra.
 Lesütöttem a szemem, és egy lépést hátrálva szívtam egy nagyot a levegőből.
 - Sajnálom- mondtam halkabban- Nem akar...
 - Ha azt gondolod, közülünk bárki is titkol előled valamit... akkor jól gondolod- szólalt meg végül, mire értetlenül vettem fel vele újra a szemkontaktust- Ha rád tartozna, tudnál róla- flegmatikusan vállat vont, majd döbbent tekintetem látva - számomra érthetetlen okból kifolyólag- elnevette magát.
 - Remélem nem akarsz ennél is többet késni, titokhercegnő- még mindig kuncogva karolta át a vállam, és vettük irányul a lépcsőt.
 Kihyun és én. Akivel az előbb szinte üvöltöttem. Akinek burkoltan ugyan, de a tudtára adtam, hogy számít a véleménye. Ha valaki a megismerkedésünk napján azt mondja nekem, hogy Ő lesz az, aki majd segít kimászni a létező legmélyebb gödörből, amibe valaha ember esett- valószínűleg képen röhögöm.
 Pedig igaza lett volna.

Chapter 10.

 Az események összemosódtak ezután. A lábam magától vitt, képtelen voltam valami logikus magyarázatot találni a látottakra. Nyilvánvalóvá vált, hogy Meng Xue és Oppa randiznak. A sok veszekedés mind színjáték volt, hogy ne fogjunk gyanút, és nyugodtan élvezhessék egymás társaságát. Vagyis hogy én ne fogjak gyanút, mivel Kihyun biztos tudta mi folyik itt. Különben nem jött volna ma segíteni nekem a táncban. Azt hittem én is a csapat része vagyok, de úgy tűnik, miközben próbálok beilleszkedni a nagyvárosi életbe, a lakótársaim átvertek, és remekül szórakoztak rajtam. Fogalmam sem volt ennek a miértjéről, és igazság szerint nem is érdekelt. Csalódtam unniban, Wonhoban és.... bár szörnyű ilyet mondanom, de Kihyunban is.
 Megalázottnak és rémesen tehetetlennek éreztem magam. Átvertek, bizonyos szemszögből kihasználtak és hagyták, hogy mindent elhiggyek. A keserű érzés, ami ekkor szétáradt a testemben kíméletlenül facsart egyet a szívemen, kétségbeesett zihálást kiváltva ezzel belőlem. Látásom elhomályosult, szememet ellepték a forró könnyek, és nem hallottam semmi mást a saját zokogásomon kívül. Ezután már tényleg nem emlékszem semmire, talán egy tompa, távoli puffanásra és arra, hogy ezután beáll a néma csönd.

 - Sssh! Nem szabad felkeltenünk! Induljatok el, majd én gondoskodok róla! Yaa, kifelé!- unnie suttogó dorgálására ébredtem. Kinyitottam magam, és meglepődve tapasztaltam, hogy a szobánkban vagyok, a puha és meleg ágyamban. A sötétítő rolók nem voltak ugyan lehúzva a fejem fölött lévő ablakon, de mivel nem keleti fekvésű a szoba nem sütött be a nap, így a szemem könnyen hozzászokott a helyiségben uralkodó fényhez. Az ajtó félig nyitva volt, és a kintről behallattszódó neszek alapján arra következtettem, hogy a fiúk most indulnak a stúdióba. Némi dulakodás zaja hallattszódott be, aztán (gondolom a bejárati) egy ajtó csapódott be, amit egy hangosra sikeredett sóhaj követett. Erőtlen csoszogással közelített unnie a szoba felé, én pedig, amint realizáltam a helyzetet becsuktam a szemem, és úgy tettem, mintha még aludnék.
 - Úgy látom nem ébredt fel- motyogta Meng Xue, és szinte láttam magam előtt csalódott arcát. Elkapott a bűntudat, amiért gyáva módon inkább szimuláltam, ahelyett, hogy egyenesen unnie szeme elé álljak, és kérdőre vonjam. Túl friss volt még az egész, és abban sem voltam biztos, hogy tegnap este minden úgy történt, ahogy emlékszem rá. Már amire emlékszem persze. Mert fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem haza.
 Pár percig még hallottam, hogy Meng Xue matat, de nemsokára az összes zaj megszűnt- a bejárati ajtó halk kattanásával. Korgó gyomrom jelzésére végül kimásztam az ágyból, hogy valami harapnivalót keressek, de csodálkozva vettem észre a nappali asztalán lévő tálcát, amin egy tál zabkása, narancslé, és egy összehajtott papír várt rám. Talán rájöttek, hogy tudok mindenről, és így próbálnak meg kiengesztelni? Elsőként a lapot szétnyitva kicsit talán megkönnyebbülten konstatáltam, hogy nem.

"Hye Jin-ah! Mi történt veled tegnap? Kihyun-sshi hívott fel, hogy elájultál az utcán. Utánad ment, mert gyanús volt neki a viselkedésed.  Túl kemény volt az edzés? Vagy valaki beléd kötött? Maradj ma itthon, a vezetőségből is ezt üzenték. Délután megbeszélünk mindent.

ui.: a zabkását Kihyun csinálta ~ Meng Xue"

 Halványan mosolyogva tettem le a levelet, és láttam neki a reggelimnek. Bevallom, istenien finom volt, mintha egy darab áfonyás csodát tennék a számba, és aztán a mámorral keveredve nyelném le. Furcsa, hogy egy kanál zabkása több érzelmet tud kiváltani belőlem, mint amennyit a "barátaim" felé tápláltam a jelen helyzetben. Nagyot sóhajtva csaptam vissza a tálcára az immár üressé vált tálkát, és egy 'húzásra' hörpintettem föl a narancslevet.
 A napom ezután egyhangúan telt. Hol a tévé előtt fetrengtem valami rémesen nyálas drámát nézve, hol konyhában tettem-vettem, mindent kipróbáltam, hogy lekössem a figyelmem, de nem nagyon jött össze. Táncolni akartam, magam mögött hagyni ezt az értelmetlen katyvaszt, esélyt akartam adni, hogy találok a dolgok miértjére egy értelmes magyarázatot. De egyelőre be kellett érnem azzal, tespedek a lakásban, és várom, hogy a többiek hazajöjjenek.
 Unatkoztam, semmihez se volt kedvem, és épp a hűtőhöz cammogtam, hogy hátha találok valami nem instant ételt, amikor egy hatalmas puffanást hallottam a fiúk szobájából. Egy halk sikoly hagyta a szám, miközben 180 fokos fordulatot vettem a levegőben, és nindzsákat megszégyenítő módon ugrottam a pultra, miközben kitéptem a szárítóból egy serpenyőt. A szívem a torkomban dobogott, ahogy lehuppantam a földre, és lábujjhegyen egyre közelebb merészkedtem a hang forrását rejtő ajtóhoz. Nagyot nyeltem, és az egyik kezem a kilincsre tettem. Becsuktam a szemem, és egy fület sértő harci kiáltás kíséretében rontottam be a szobába, sebesen vagdosva a levegőt a serpenyővel.
 Igazság szerintem nem tudom mire számítottam. Betörőre? Vagy talán az egyik fiúra, aki titokban itthon maradt figyelni rám? Minden esetre senki nem volt a szobában, a sarokban álló kottaállvány dőlt az egyik komódra, amiről egy fényképet vert a földre- fejjel lefelé.
 - Mi ez?- ráncoltam a homlokom, és felemeltem a berepedt üvegű portrét.
Szemeim háromszorosukra nőttek, egész testemen eluralkodott a remegés, én pedig muszáj voltam leülni az egyik ágyra- ami valószínűleg Wonhoé, de erre csak a padlón elterülő takaró alapján következettem.
 A képen kétség kívül Kihyun volt. Egy lány karolt át, aki boldogan mosolygott a kamerába, és büszkén kulcsolta össze vállán lógó kezeiket. Látszott rajtuk, hogy tényleg szerelmesek, és boldogok együtt. A repedés a lány arcán futott végig, és bár eltorzította tökéletes mosolyát, így is gyönyörű volt. Nem kellet sok ész hozzá, hogy rájöjjek, Ő a volt barátnő. Ő az, aki miatt az a személy, akit egyre jobban kezdek megkedvelni utál engem. De ha valóban szakítottak, akkor miért őrzi még mindig ennyire az emlékét? Miért teszi ki a volt szerelme képét a Wonhoval közös szobájukba? Miért nem képes tovább lépni rajta és nyitni mások felé?
 - Aish!- csaptam magam homlokon, miután tudatosult bennem, hogy megint más holmijához nyúltam. Visszaraktam a földre, úgy ahogy én is találtam, és miután újra a kezembe vettem a serpenyőt, úgy hagytam el a szobát, mintha nem is jártam volna ott.

- Ya! Hye Jin-ah?- dugta be a fejét a bejárati ajtón Hoseok. Kint már sötétedett, de még nem kapcsoltam fel a lámpákat, ezért félhomály uralkodott a helyiségben, aminek következtében hunyorgásra kényszerült a kivilágított folyosóról belépő személy.
 - Itt vagyok!- lóbáltam a kezem. Hanyatt feküdtem a kanapén, és eszem ágában sem volt felállni onnan. Wonho felkapcsolta a lámpát, és miután becsukta a többiek után az ajtót, és levedlette magáról a cipőjét és a táskáját hozzám sétált, és leült a lábamhoz.
 - A frászt hoztad ránk- mondta halkabban, és jóval komolyabban a szokottnál- Ne mászkálj egyedül a városban, főleg ne éjjel, rendben? Még szerencse, hogy Kihyunnak feltűnt a furcsa viselkedésed. Mit is mondták neki? Valamit elintéz valakivel?- hátrafordult dongsaengje felé, aki csak bólintott egyet. Szemét végig rajtam tartotta, melyekben aggodalom és düh vegyült, amiket nem tudtam hova tenni. Kínos volt a vezetőhöz ilyen közeli testi kontaktusban lenni, miközben Kihyun tekintetének vaskos köpenye hullt rám.
 - Sajnálom, hogy nem tudtam tegnap én menni a korrepetálásra- nézett újra rám Wonho- Halaszthatatlan dolgom jött közbe, de nem szerettem volna lemondani. Ígérem, egyszeri alkalom volt, innentől kezdve mindig pontosan ott leszek!- haptákba vágta magát, próbálta elviccelni az egészet.
 - Szerintem sokkal jobban jönne neki Kihyun-sshi segítsége- szólt közbe unnie, aki lehalkította a tv-t, és leült mellém a földre- Korban is közelebb állnak egymáshoz, neked pedig nem aggódnod amiatt, hogy egy újabb találkozó miatt mit kezdesz vele- hangjában pajkosság csengett, rémesen színlelte, hogy incselkedik vele. Megforgattam a szemem, levettem a szemem róla.
 - Hye Jin- ah, neked jó lesz így?- tette kezét a karomra, amit majdnem leráztam onnan, de aztán belegondolva a hirtelen kirohanásom okozta következményekbe, és a sok magyarázkodásba, megembereltem magam, és kibírtam.
 - Igen- mondtam alig hallhatóan, majd felálltam a kanapéról, és a szobánkba zárkóztam.
 Terveim szerint itt töltöttem volna az este hátralévő részét, és ki sem dugtam volna a fejem másnap reggelig, ha nem üti meg a fülem egy olyan társalgás, ami még jobban összezavart, és letörté varázsolt. 

Chapter 9.

 A tervem első pontjaként ki kellett figyelnem Meng Xue napirendjét. Amennyire sikerült megismernem, mindig mindenhova pontosan érkezett. Egy perccel sem ment sehova korábban, de nem is fordult elő, hogy késett volna. Így hát, amikor közölte velünk hétfő reggel, hogy ő is eljön velünk a stúdióba (holott neki csak aznap délután volt képzés), somolyogva kérdeztem, hogy miért. Erre azt a választ kaptam, hogy megfigyelés céljából tart a hármasunkkal, mert kíváncsi, hogy milyen öltözékben táncolunk- mondanom sem kell, ez volt a legátlátszóbb ürügye az eddigi összes közül, de rá hagytam, mert már egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mi folyik itt.
 Reggeli után (amit mindig én készítek el persze) elindult a pár utcányival arrébb lévő 'Lótuszba'.  Legnagyobb sajnálatomra unnie nem Wonho társaságát választotta, hanem inkább Kihyunnal trécselt előttünk menve, ugyan is a vezető hozzám csapódott.
 - Ya! Hallom segítség kéne a táncban- vigyorgott rám oppa. Nagyra tágult szemekkel fordultam felé, aztán, mire összeraktam, hogy honnan is tudhat a kis problémámról, hatszor megátkoztam Yoo Kihyunt. Nyilván ő beszélt ki! Aish... legalább ennyivel tiszteletben tarthatna!
 - Nem kell segíteni. Egyedül is ki tudom küszöbölni a hibáimat- fordítottam el a fejem.
 - Az igazán kár...- próbálta meg komolyra venni a figurát- Mert megígértem neki, hogy itt maradok ma veled, és átvesszük a koreográfiát. Engem elsősorban a tánctudásom miatt válogattak be- büszkén kihúzta magát, és képzeletbeli haját a háta mögé dobta, minek következtében egy óvatos mosoly kúszott át az arcomon.
 - Ötkor van vége az egyéni edzésemnek- mondtam végül, és megszaporáztam lépteimet, kikerülve így a csöndben sutyorgó unniet és sznoburaságot, és mindenki előtt léptem az épületbe.
 Ha Meng Xue ilyet kér Wonhotól, hogy külön foglalkozzon velem, akkor nyilván valami olyat tud, amit én nem... még az is megfordult a fejemben, hogy ha nem teljesítek megfelelően az órákon, hazaküldenek Koreába. Bár az egyenlőre rejtély volt számomra, hogy miért nem nekem szólt erről unnie, miért fordult rögtön oppához segítségért. Vagyis... remélem, hogy ő volt az.

A modern tánc sosem volt a kedvencem. Absztrakt zene, nyakatekert mozdulatok, és idétlen jelmezek... jócskán letisztultnak tűnhet, de talán a legtöbb összpontosítást igénylő műfaj a táncon belül. A mai órán azonban úgy léptem a terembe, hogy kizárom a külvilágot, és csak arra fogok összpontosítani, hogy tökéletesek legyenek a lépéseim. Nem a megszokott helyemre álltam, a hátsó sorba, a fiúk mellé, hanem előre a tanárnővel szembe, a tükör elé. Annyit láttam, hogy Kihyun és Wonho értetlen szemkontaktust váltanak, de mivel nem jöttek utánam kérdőre vonni, én sem méltattam őket ennél többre.
 Meng Xue az ajtó mellett ült a földön, fejével bólogatott a zene ritmusára, lábai egyenletesen dobogtak a linóleumon, láttam rajta, hogy mennyire élvezni, és ha tehetné, ő is közénk állna. Nem tudom, miért nem a zenei képzésre jelentkezett... ha egy művészetben tehetséges az ember, akkor találni fog egy másikat is, amiben ugyan úgy örömét leli.
 - Nagyon ügyesek voltatok mind!- jött oda hozzánk a tíz perces ivó szünetben. A fiúkkal kifulladva támasztottuk hátunkkal a falat, lihegve, és az ásványvizes palack tartalmát magunkba zúdítva.
 - Máskor is jöhetsz majd noona- kacsintott Kihyun. Noona... sosem hallottam, hogy így szólította volna. Meng Xue rámosolygott, aztán egy fájdalmas grimasz kíséretében a fejünk fölött lógó órára nézett, és elhúzta a száját.
 - Ne haragudjatok srácok, de most muszáj mennem. Fighting!- ökölbe szorította a kezét, és maga mellé húzta. Mi is, mind a hárman így tettünk ( bár sokkal fáradtabban, mint ő), és szó nélkül néztünk unnie távolodó alakja után egészen addig, amíg be nem csukta maga után az ajtót.
Ezután nem sokat beszéltem senkivel. Oppa és Kihyun a saját fiús témáikkal elfoglalták magukat, én pedig nem értettem hozzájuk... és különben sem akartam volna senkit zavarni a falusi kiejtésemmel. Khm.
 Az ebédszünetet is egyedül töltöttem, mint minden nap, senkivel sem osztoztam az asztallal, amin a rizses tálkám volt. Magam elé nézve lapátoltam magamba a fűszerezetlen ételt, gondolataim üresek voltak, kivételesen nem morfondíroztam semmilyen idegesítő dolgon. Tápanyagban dús ebédem elfogyasztásával felálltam a kényelmes, műanyag székről, és a pálcikát a tállal együtt a szelektív kukába dobtam.
 A következő órám hiphop volt. Sokkal szabadabb volt, mint modern, vagy a jazz, de legalább annyira kellett összpontosítani a mozdulatokra mint az előbb említett kettőnél. Szerencsére nem vettünk ma új lépéseket, az eddig tanultakat gyakoroltuk, és a tanár még hamarabb el is engedett minket. Nem öltöztem át, mert egy újabb edzés következett ezután, és mivel épületen belül mozogtunk... nos, nem láttam értelmét.
A folyosóra lépve arra számítottam, hogy Wonho és Kihyun esetleg megvártak, de sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy nem egy drámában vagyunk, ahol a fiúk a magára maradt, velük barátszerű viszonyban álló lányt istápolják. Bár nem lehetek elégedetlen, oppa így is a szárnyai alá vesz, és a személyes edzésem után (amíg nekik ének van) gyakorol velem. Így hát egy nagy levegőt vettem, és a negyedik emeleten lévő konditermek felé vettem az irányt, ahol a vállalat legbrutálisabb alkalmazottjaként számon tartott, FenYu néven ismert edzőm várt.

 Kifulladva, de annál megkönnyebbülten hagytam el a termet, és tűztem ki célomul a liftet, hogy az alagsorban lévő táncteremhez jussak. A csütörtöki 'incidens' után rettegtem a keddtől, ugyan is azon a napon volt legközelebb jazz órám- én pedig önként sétáltam be idő előtt az oroszlán barlangjába, és csak imádkozni tudtam, hogy ne hozzon össze a sors a tanárnővel.
 - Ya! Mit settenkedsz itt?- lépett ki az egyik beugróból... Kihyun. Ijedten kaptam a mellkasomhoz, ahol szegény szívemet próbáltam megnyugtatni.
 - Ma nem volt órája- vigyorodott el végül, és fejével a táncterem felé intett. Magamat szidva, hogy miért nem korholtam le a szívritmus-zavart okozó akciója után követtem. Becsukta mögöttem az ajtót, majd lehajolt a magnóhoz és rákötötte a telefonját. Homlokomat ráncolva sétáltam közelebb hozzá- persze miután újra a helyére állt vérnyomásom- és tettem fel egy ártatlan kérdést.
 - Te tulajdonképp mit csinálsz itt?- féloldalas mosolyra húzta a száját, és felém fordult.
 - Táncolni tanítalak- mondta végül, és bekapcsolta a zenét. Reagálni sem hagyott időt, mert kezével arrébb hesegetett, hogy elég helye legyen végig csinálni a koreográfiát a másodperceken belül kezdődő refrénre.
 Be kell vallanom, nagyon jól csinálta. Minden mozdulata pontos volt, és precíz, tökéletes volt az összhang közte és a zene között. Mondhatni... eggyé vált vele. Nem túlozta el a lépéseket, mértékkel tette meg a fordulatokat, a térformát- amit még nem állítottunk be- tartotta, egyszerűen hibátlanul mutatta be a táncsorozatot.
 - Daebak!- csaptam az arcomra a szám végeztével.
 - Csak nem lenyűgöztelek?- nézett rám cinikusan.
 - Kivételesen- bólogattam még mindig ámuldozva. Halvány pírt véltem felfedezni arcán, ám mielőtt teljesen át adta volna magát az elismerésem okozta büszkeségnek, tenyerébe csapott és egy 'na most te jössz' után kényelmesen elhelyezkedett a tükör mellett- velem szemben.
 Kelletlenül álltam be a helyére. Tudtam, hogy nem fog menni. Zavarban voltam a tekintetétől. Attól, hogy minden porcikámat figyeli, és csak a hibázásomra vár. Lehunytam hát a szemem, és vártam, hogy elinduljon zene.
 Igazán beleadtam mindent, a úgy forogtam, ahogy a tanárnő is mutatta, tényleg úgy mozogtam, ahogy láttam... de éreztem, hogy meg sem közelítem azt a szintet, amit az előbb Kihyun mutatott be. Kínkeservesen, de végigtáncoltam. Láttam az arcán, hogy keresi a szavakat, én pedig magatehetetlenül terültem el a földön.
 - Ne akard ennyire- mondta végül, mire felültem, és kérdőn néztem rád- Minél jobban meg akarsz felelni, annál nagyobb rajtad a nyomás. Az pedig elvonja a figyelmed.
 - Egy ilyen bemutató után ne csodáld, ha jól akarom csinálni!- mutattam rajta végig.
 - Ha az első orra bukás után feladod, nem is fogod soha- fölém állt, és kinyújtotta a karját- Azért vagy itt, mert látnak benned valamit. Hidd el, hogy megvan benned ez a valami, és hagyd, hogy ez irányítsa a tested- ne az agyad- húzott fel a földről.
 Erre nem szóltam semmit. Hangjában nyomát sem vettem észre a szokásos élcelődésnek, de a tipikusan filmekből ismert, erőltetett lelkesítő beszédnek. Szavai őszinték voltak, és noha nem mondta ki, tudtam, hogy tényleg segíteni akar. Életemben talán először, de közel sem utoljára úgy éreztem, Yoo Kihyunban megbízhatok.

 2 óra és 28 perc múlva kifulladva oltottuk le magunk után a lámpákat mind a teremben, mind az öltözőkben, és fáradtan ténferegtünk fel a lépcsőkön, hogy minél gyorsabban magunk mögött hagyhassuk az épületet.
 - Éhes vagyok- szólalt meg Kihyun azonnal, amint kiléptünk a friss levegőre- Azt hiszem, a közelben láttam egy kifőztéd- fejét forgatva kezdett el nézelődni, hátha megtalálja az áhított helyet- Izé... te nem...?- vakarta meg tarkóját.
 Mosolyogva fejet ráztam.
 - Azt hiszem, egyedül kell menned- vettem elő a telefonom- nekem még tisztáznom kell egy-két dolgot valakivel.
 - Oh, rendben. Akkor szia!- sarkon fordult, és eltűnt a szemeim elől. Esélyt sem adott megköszönni a 'korrepetálást', pedig tényleg nagyon hálás voltam, amiért megjelent Wonho helyett.
 Igazából épp őt akartam felhívni, és kérdőre vonni, hogy ugyan miért nem tudott szólni, ha közbejött neki valami. Előkerestem a híváslistámból, és egy pillanatnyi hezitálás után végül megnyomtam a zöld gombot. Fülemhez emeltem a készüléket, mert egy forgalmasabb utcába kanyarodtam, és türelmetlenül vártam, hogy végre kicsengjen a vonal.
 Először azt hittem, hallucinálok. Az egyik utcai bárban- amely mellett elhaladtam- kétség kívül Meng Xuet pillantottam meg. Jóízűen nevetett egy nekem háttal álló férfival, aki ügyetlenül turkált a nadrágzsebében. A szívem a torkomban dobogott. Egy telefont vett elő, amin kétség kívül hívta valaki. Ujjával lassan elhúzta a kijelzőt, az én fülemben pedig megszűnt az idegesítő sípolás.
 - Igen, Hye Jin- ah?- szólt bele a csapatvezető. Szólt bele a férfi, akivel unnie múlatta az időt.
 Erőtlenül szakítottam meg a vonalat, és hadakozó gondolataim elől menekülve fordítottam nekik hátat, hogy minél gyorsabban hagyjam el a helyszínt, ahol fény derült a titkukra.