Chapter 9.

 A tervem első pontjaként ki kellett figyelnem Meng Xue napirendjét. Amennyire sikerült megismernem, mindig mindenhova pontosan érkezett. Egy perccel sem ment sehova korábban, de nem is fordult elő, hogy késett volna. Így hát, amikor közölte velünk hétfő reggel, hogy ő is eljön velünk a stúdióba (holott neki csak aznap délután volt képzés), somolyogva kérdeztem, hogy miért. Erre azt a választ kaptam, hogy megfigyelés céljából tart a hármasunkkal, mert kíváncsi, hogy milyen öltözékben táncolunk- mondanom sem kell, ez volt a legátlátszóbb ürügye az eddigi összes közül, de rá hagytam, mert már egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mi folyik itt.
 Reggeli után (amit mindig én készítek el persze) elindult a pár utcányival arrébb lévő 'Lótuszba'.  Legnagyobb sajnálatomra unnie nem Wonho társaságát választotta, hanem inkább Kihyunnal trécselt előttünk menve, ugyan is a vezető hozzám csapódott.
 - Ya! Hallom segítség kéne a táncban- vigyorgott rám oppa. Nagyra tágult szemekkel fordultam felé, aztán, mire összeraktam, hogy honnan is tudhat a kis problémámról, hatszor megátkoztam Yoo Kihyunt. Nyilván ő beszélt ki! Aish... legalább ennyivel tiszteletben tarthatna!
 - Nem kell segíteni. Egyedül is ki tudom küszöbölni a hibáimat- fordítottam el a fejem.
 - Az igazán kár...- próbálta meg komolyra venni a figurát- Mert megígértem neki, hogy itt maradok ma veled, és átvesszük a koreográfiát. Engem elsősorban a tánctudásom miatt válogattak be- büszkén kihúzta magát, és képzeletbeli haját a háta mögé dobta, minek következtében egy óvatos mosoly kúszott át az arcomon.
 - Ötkor van vége az egyéni edzésemnek- mondtam végül, és megszaporáztam lépteimet, kikerülve így a csöndben sutyorgó unniet és sznoburaságot, és mindenki előtt léptem az épületbe.
 Ha Meng Xue ilyet kér Wonhotól, hogy külön foglalkozzon velem, akkor nyilván valami olyat tud, amit én nem... még az is megfordult a fejemben, hogy ha nem teljesítek megfelelően az órákon, hazaküldenek Koreába. Bár az egyenlőre rejtély volt számomra, hogy miért nem nekem szólt erről unnie, miért fordult rögtön oppához segítségért. Vagyis... remélem, hogy ő volt az.

A modern tánc sosem volt a kedvencem. Absztrakt zene, nyakatekert mozdulatok, és idétlen jelmezek... jócskán letisztultnak tűnhet, de talán a legtöbb összpontosítást igénylő műfaj a táncon belül. A mai órán azonban úgy léptem a terembe, hogy kizárom a külvilágot, és csak arra fogok összpontosítani, hogy tökéletesek legyenek a lépéseim. Nem a megszokott helyemre álltam, a hátsó sorba, a fiúk mellé, hanem előre a tanárnővel szembe, a tükör elé. Annyit láttam, hogy Kihyun és Wonho értetlen szemkontaktust váltanak, de mivel nem jöttek utánam kérdőre vonni, én sem méltattam őket ennél többre.
 Meng Xue az ajtó mellett ült a földön, fejével bólogatott a zene ritmusára, lábai egyenletesen dobogtak a linóleumon, láttam rajta, hogy mennyire élvezni, és ha tehetné, ő is közénk állna. Nem tudom, miért nem a zenei képzésre jelentkezett... ha egy művészetben tehetséges az ember, akkor találni fog egy másikat is, amiben ugyan úgy örömét leli.
 - Nagyon ügyesek voltatok mind!- jött oda hozzánk a tíz perces ivó szünetben. A fiúkkal kifulladva támasztottuk hátunkkal a falat, lihegve, és az ásványvizes palack tartalmát magunkba zúdítva.
 - Máskor is jöhetsz majd noona- kacsintott Kihyun. Noona... sosem hallottam, hogy így szólította volna. Meng Xue rámosolygott, aztán egy fájdalmas grimasz kíséretében a fejünk fölött lógó órára nézett, és elhúzta a száját.
 - Ne haragudjatok srácok, de most muszáj mennem. Fighting!- ökölbe szorította a kezét, és maga mellé húzta. Mi is, mind a hárman így tettünk ( bár sokkal fáradtabban, mint ő), és szó nélkül néztünk unnie távolodó alakja után egészen addig, amíg be nem csukta maga után az ajtót.
Ezután nem sokat beszéltem senkivel. Oppa és Kihyun a saját fiús témáikkal elfoglalták magukat, én pedig nem értettem hozzájuk... és különben sem akartam volna senkit zavarni a falusi kiejtésemmel. Khm.
 Az ebédszünetet is egyedül töltöttem, mint minden nap, senkivel sem osztoztam az asztallal, amin a rizses tálkám volt. Magam elé nézve lapátoltam magamba a fűszerezetlen ételt, gondolataim üresek voltak, kivételesen nem morfondíroztam semmilyen idegesítő dolgon. Tápanyagban dús ebédem elfogyasztásával felálltam a kényelmes, műanyag székről, és a pálcikát a tállal együtt a szelektív kukába dobtam.
 A következő órám hiphop volt. Sokkal szabadabb volt, mint modern, vagy a jazz, de legalább annyira kellett összpontosítani a mozdulatokra mint az előbb említett kettőnél. Szerencsére nem vettünk ma új lépéseket, az eddig tanultakat gyakoroltuk, és a tanár még hamarabb el is engedett minket. Nem öltöztem át, mert egy újabb edzés következett ezután, és mivel épületen belül mozogtunk... nos, nem láttam értelmét.
A folyosóra lépve arra számítottam, hogy Wonho és Kihyun esetleg megvártak, de sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy nem egy drámában vagyunk, ahol a fiúk a magára maradt, velük barátszerű viszonyban álló lányt istápolják. Bár nem lehetek elégedetlen, oppa így is a szárnyai alá vesz, és a személyes edzésem után (amíg nekik ének van) gyakorol velem. Így hát egy nagy levegőt vettem, és a negyedik emeleten lévő konditermek felé vettem az irányt, ahol a vállalat legbrutálisabb alkalmazottjaként számon tartott, FenYu néven ismert edzőm várt.

 Kifulladva, de annál megkönnyebbülten hagytam el a termet, és tűztem ki célomul a liftet, hogy az alagsorban lévő táncteremhez jussak. A csütörtöki 'incidens' után rettegtem a keddtől, ugyan is azon a napon volt legközelebb jazz órám- én pedig önként sétáltam be idő előtt az oroszlán barlangjába, és csak imádkozni tudtam, hogy ne hozzon össze a sors a tanárnővel.
 - Ya! Mit settenkedsz itt?- lépett ki az egyik beugróból... Kihyun. Ijedten kaptam a mellkasomhoz, ahol szegény szívemet próbáltam megnyugtatni.
 - Ma nem volt órája- vigyorodott el végül, és fejével a táncterem felé intett. Magamat szidva, hogy miért nem korholtam le a szívritmus-zavart okozó akciója után követtem. Becsukta mögöttem az ajtót, majd lehajolt a magnóhoz és rákötötte a telefonját. Homlokomat ráncolva sétáltam közelebb hozzá- persze miután újra a helyére állt vérnyomásom- és tettem fel egy ártatlan kérdést.
 - Te tulajdonképp mit csinálsz itt?- féloldalas mosolyra húzta a száját, és felém fordult.
 - Táncolni tanítalak- mondta végül, és bekapcsolta a zenét. Reagálni sem hagyott időt, mert kezével arrébb hesegetett, hogy elég helye legyen végig csinálni a koreográfiát a másodperceken belül kezdődő refrénre.
 Be kell vallanom, nagyon jól csinálta. Minden mozdulata pontos volt, és precíz, tökéletes volt az összhang közte és a zene között. Mondhatni... eggyé vált vele. Nem túlozta el a lépéseket, mértékkel tette meg a fordulatokat, a térformát- amit még nem állítottunk be- tartotta, egyszerűen hibátlanul mutatta be a táncsorozatot.
 - Daebak!- csaptam az arcomra a szám végeztével.
 - Csak nem lenyűgöztelek?- nézett rám cinikusan.
 - Kivételesen- bólogattam még mindig ámuldozva. Halvány pírt véltem felfedezni arcán, ám mielőtt teljesen át adta volna magát az elismerésem okozta büszkeségnek, tenyerébe csapott és egy 'na most te jössz' után kényelmesen elhelyezkedett a tükör mellett- velem szemben.
 Kelletlenül álltam be a helyére. Tudtam, hogy nem fog menni. Zavarban voltam a tekintetétől. Attól, hogy minden porcikámat figyeli, és csak a hibázásomra vár. Lehunytam hát a szemem, és vártam, hogy elinduljon zene.
 Igazán beleadtam mindent, a úgy forogtam, ahogy a tanárnő is mutatta, tényleg úgy mozogtam, ahogy láttam... de éreztem, hogy meg sem közelítem azt a szintet, amit az előbb Kihyun mutatott be. Kínkeservesen, de végigtáncoltam. Láttam az arcán, hogy keresi a szavakat, én pedig magatehetetlenül terültem el a földön.
 - Ne akard ennyire- mondta végül, mire felültem, és kérdőn néztem rád- Minél jobban meg akarsz felelni, annál nagyobb rajtad a nyomás. Az pedig elvonja a figyelmed.
 - Egy ilyen bemutató után ne csodáld, ha jól akarom csinálni!- mutattam rajta végig.
 - Ha az első orra bukás után feladod, nem is fogod soha- fölém állt, és kinyújtotta a karját- Azért vagy itt, mert látnak benned valamit. Hidd el, hogy megvan benned ez a valami, és hagyd, hogy ez irányítsa a tested- ne az agyad- húzott fel a földről.
 Erre nem szóltam semmit. Hangjában nyomát sem vettem észre a szokásos élcelődésnek, de a tipikusan filmekből ismert, erőltetett lelkesítő beszédnek. Szavai őszinték voltak, és noha nem mondta ki, tudtam, hogy tényleg segíteni akar. Életemben talán először, de közel sem utoljára úgy éreztem, Yoo Kihyunban megbízhatok.

 2 óra és 28 perc múlva kifulladva oltottuk le magunk után a lámpákat mind a teremben, mind az öltözőkben, és fáradtan ténferegtünk fel a lépcsőkön, hogy minél gyorsabban magunk mögött hagyhassuk az épületet.
 - Éhes vagyok- szólalt meg Kihyun azonnal, amint kiléptünk a friss levegőre- Azt hiszem, a közelben láttam egy kifőztéd- fejét forgatva kezdett el nézelődni, hátha megtalálja az áhított helyet- Izé... te nem...?- vakarta meg tarkóját.
 Mosolyogva fejet ráztam.
 - Azt hiszem, egyedül kell menned- vettem elő a telefonom- nekem még tisztáznom kell egy-két dolgot valakivel.
 - Oh, rendben. Akkor szia!- sarkon fordult, és eltűnt a szemeim elől. Esélyt sem adott megköszönni a 'korrepetálást', pedig tényleg nagyon hálás voltam, amiért megjelent Wonho helyett.
 Igazából épp őt akartam felhívni, és kérdőre vonni, hogy ugyan miért nem tudott szólni, ha közbejött neki valami. Előkerestem a híváslistámból, és egy pillanatnyi hezitálás után végül megnyomtam a zöld gombot. Fülemhez emeltem a készüléket, mert egy forgalmasabb utcába kanyarodtam, és türelmetlenül vártam, hogy végre kicsengjen a vonal.
 Először azt hittem, hallucinálok. Az egyik utcai bárban- amely mellett elhaladtam- kétség kívül Meng Xuet pillantottam meg. Jóízűen nevetett egy nekem háttal álló férfival, aki ügyetlenül turkált a nadrágzsebében. A szívem a torkomban dobogott. Egy telefont vett elő, amin kétség kívül hívta valaki. Ujjával lassan elhúzta a kijelzőt, az én fülemben pedig megszűnt az idegesítő sípolás.
 - Igen, Hye Jin- ah?- szólt bele a csapatvezető. Szólt bele a férfi, akivel unnie múlatta az időt.
 Erőtlenül szakítottam meg a vonalat, és hadakozó gondolataim elől menekülve fordítottam nekik hátat, hogy minél gyorsabban hagyjam el a helyszínt, ahol fény derült a titkukra.

Chapter 8.

Biztos ismeritek azt az érzést, hogy miután megnéztek egy filmet, valami belső bizsergés uralkodik el az emberben, és úgy érzi, bármire képes. Berak valami indie-rock zenét, és elképzeli, hogy a film nem ért véget a stáblista felsorolásával- a saját főszereplésünkkel folytatódik. 

 Általában elmúlik pár órán belül az egész, és vigyorogva ajánljuk mindenkinek, hogy igen is nézze meg, mert nagy jó. Nos, én semmilyen színes, mozgóképekből álló, többórás elektronikus csodát nem néztem meg, ám az érzés bennem volt, és esze ágában sem volt elhagyni a testem. Melankolikus hangulatom kihatott az egész csapatra, és bár eleinte rám hagyták, vasárnap reggel unnie aggódó pillantásaival találtam szemben magam.

 - Hye Jin- ah...- kérdezte óvatosan, miközben az előző estéről megmaradt sushit nyomtam magamba. A pálcikát a műanyag doboz szélére raktam, és felvont szemöldökkel néztem rá.

 - Tudod... elég furcsa vagy pár napja. Történt valami?- szemeiben pajkos fény csillant egy pillanatra, de gyorsan korrigálta vonásait, és újra magára öltötte a kételyek közt őrlődő, mindent megértő barátnő szerepét. Be kell vallanom, szörnyen rosszul játszotta ezt a karaktert, tökéletesen ellent mondott önmagának. 

 - Ami azt illeti...- nevetve a levegőbe csaptam egyet- Történt- kacsintottam rá, és a kacagást folytatva ugrottam le a bárpultról, hogy kidobjam a sushis dobozt. Meng Xue örömittasan felkiáltott, és ellökte magát a magasított asztaltó, elérve, hogy a széke pördüljön egyet. 

 - Aish... nem tudnátok halkabban visongani?- robbant ki a szobájából Kihyun. Dühös és nyúzott arcát itt-ott eltakarta a mindenfelé álló haja. Pizsomaként funkcionáló melegítője az egyik oldalon lecsúszott a csípőjéről, közepesen hosszú fehér rövid ujjúja pedig gyűrötten lógott mellette. A szívem egy hatalmasat dobbant amint megláttam, és szégyenlősen fordultam a mosogató irányába. Tekintetem találkozott Meng Xue értetlen szemével, de jelenleg azon voltam, hogy természetesen viselkedjek Kihyun előtt. 

 - Úgyis mindjárt indulunk Hye Jinnel vásárolni- mondta végül unnie. 

 - Nekem aztán mindegy- morogta végül és visszacammogott a szobájába egy hangos ajtócsapódás kíséretében. 

Miután konstatáltam, hogy az égés veszélye elmúlt, magyarázatot várva fordultam barátnőm felé, aki egy sejtelmes mosoly kíséretében biccentett az előszoba felé. 

 20 perc múlva már Hong Kong metróinak az egyikén ültünk (vagyis álltunk), és egy, unnie által nagyon magasztalt pláza felé vettük az irányt. 

 - Szóval... mi is történt pontosan csütörtökön?- lökött oldalba barátnőm, miután ismét a szabadban voltunk. 

 - Honnan veszed, hogy történt akkor bármi is?- fontam össze a karom, és felhúzott orral próbáltam semleges mimikát alkalmazni.

 - Wonho mondta, hogy aznap Kihyun nagyon vidáman jött haza. 

Egy halvány mosoly futhatott át az arcomon, mert Meng Xue beharapta az ajkát, és bólogatva vakarta meg a fejét. 

 - Kiállt mellettem, amikor a tánctanár kritizált a tánctudásom miatt- sóhajtottam egy nagyot, mert eszembe jutott, hogy mennyire jól estek a szavai akkor- De tudod jól, hogy ha fontos történne, te lennél az első, aki tudna róla. 

 Ezt a témát nem is folytattuk, mert beléptünk a hatalmas épületbe, és amíg én a leesett államat vakartam össze, Meng Xue elszánt vigyorral mutatott a mozgólépcsők irányába. 

Annyit el kell árulnom, hogy falusi létemre, és a településünkön található egyetlen egy, ruhákat is forgalmazó boltra korlátozódva egész jól tartottam az iramot. Unnie kíméletlenül rótta a boltokat, és mindenhol rávett, hogy próbáljak fel valamit, amibe persze beleszerettem a próbafülkében állva a tükör előtt, így szinte mindenhol könnyítettem egy kicsit a pénztárcámon. Meng Xue ránézésre meg tudta mondani minden ruháról, hogy hogy állna, és miután leakasztotta a fogasról, addig keresgélt az üzletben, amíg egy tökéletesen összepasszoló szettet nem válogatott össze. Szörnyen irigyeltem ezért a képességéért (is), mert egy nőnél a mai világban talán a legfontosabb a divatérzék. A megfelelő ruhákat a megfelelő eseményre megtalálni... nos, talán könnyűnek tűnhet, de amint ott állunk a nyitott szekrényajtónk előtt, és idegesen rágcsáljuk a körmünket, miközben az idő rohamosan szalad, mindenki rájön, hogy ez is ugyan olyan szervezést, és pontosságot igényel, mint például egy koreográfia. 

 - Aloe vera-s, vagy barackos?- dugott két tégelyt az orrom alá unnie. Fogalmam sem volt, melyik-melyik, így hát rámutattam a zöld színűre. El is fáradtam az egész napos gyaloglásban, és minden vágyam az volt, hogy leülhessek. ellenben Meng Xue-vel, aki még mindenképp meg akarta venni azt a parfümöt, amit még Incheonban látott a reptéren. Erősen kételyeim voltak, hogy kapható-e itt egyáltalán, mivel szinte az összes parfümériát végigjártuk már- sikertelenül. Épp indultunk volna az aulában lévő gyorséttermek egyikéhez (ahol minden bizonnyal találtunk volna ülőalkalmatosságot is), amikor unnie telefonja csörögni kezdett a kezében. A hívófél nevét látva arca eltorzult, és szemét forgatva vette fel. 

 - Ya, itt meg Meng Xue- kínaiul beszélt, amin eléggé megütköztem, ugyan is akkor kizárólag a cégtől hívhatták.

 - Ilyenkor? Biztos ez? Azt mondták, szerdán jön meg...- fejét csóválva tette le szatyrait a földre. Telefonját elemelve a fülétől megnézte az időt, és újra beleszólt. 

 - Rendben, nemsokára ott leszek. Köszönöm!- és lerakta. 

 Bocsánatkérően elmagyarázta, hogy mi az a halaszthatatlan ok, ami miatt vasárnap este el kell mennie, és magára kell hagynia egy idegen városban, és kárpótlásként felmarkolta az én holmimat is. Mire észbe kaptam, ott álltam az aula közepén... egyedül. 

 A szállító most hozta meg a rendelt anyagot, amiket Wonho 'kollekciójához' rendelt. Tudom, hogy ez a munkája, hogy emiatt van itt, de az utóbbi időben minden alól oppára hivatkozva bújt ki. Ez egyszerre dühített, és tett kíváncsivá, mert biztos voltam abban, hogy valami nem stimmel velük. 

 Unnie távoztával nekem sem volt több dolgom a plázában, így hát a metró felé vettem az irányt. Áldom az eszem, amiért megjegyeztem, hogy melyik irányból jöttünk. Kínos lenne azzal felhívni valakit, hogy jöjjön értem, mert nem tudom, hol vagyok. 

 

Kiszállva a szardínia életmóddal egyenlő szinten álló közlekedési eszközből egy vegyesbolttal találtam szemben magam. A fehér led-tábla olyan hívogatóan égette a szemem, hogy egyetlen választásként kénytelen voltam bemenni. Két zacskó alga-chips, és egy másfél literes zöldteával a hónom alatt jöttem ki. Idő közben jócskán be is sötétedett, ezért megszaporáztam lépteimet az ingatag lábakon álló közbiztonságra tekintettel. 

 A liftbe lépve nem azt a szintet nyomtam meg, ahol a lakásunk volt. Ha Meng Xue- nek halaszthatatlan dolga akadt, biztos voltam benne, hogy oppa- t is magával viszi, Kihyunnal pedig nem volt bátorságom egy légtérben lenni. Nem mintha eddig annyit beszélgettünk volna amikor ketten maradtunk otthon, de most még a gúnyos megjegyzéseihez sem volt lélekjelenlétem. 

 Egy olyan helyre volt szükségem, ahol tiszta fejjel át tudom gondolni a dolgokat- erre pedig a legtökéletesebb hely a tető. Így hát, miután kiszálltam a liftből a legfelső emeleten, és megtettem pár fokot, kilöktem a nehéz vasajtót, és újból nagyot szippanthattam Hong Kong szmogos levegőjéből.

  A kémények alatt foglaltam helyet, amik nyár lévén nem működtek ugyebár. Az algachips zacskója hangosan csörögve nyílt ki, szokatlanul megtörve az itt uralkodó csöndet. Belemarkoltam a zöld csodába, és közben felidéztem a mai napom. Egyetlen mondat motoszkált a fülemben, ami nem hagyott nyugodni. 

"Wonho mondta, hogy aznap Kihyun nagyon vidáman jött haza." 

Valami nem stimmelt itt. Unnie titkolt valamit. Nekem pedig nincs más dolgom, mint rájönni, hogy mi az.

Chapter 7.

Szörnyen sajnálom, amiért nem hoztam új részeket, de egyszerűen időm nem volt leülni a gép elé, nem hogy rendesen megírt fejezetet hozzak. Szívből remélem, hogy nem hagyjátok el a blogot, és ezután is ilyen hatalmas lelkesedéssel fogjátok követni, amit ezúton is nagyon szépen köszönök. Nem vesztegetném tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell...

- És egy, két, há'! Magasabbra a lábad Hye Jin, nyújtsd ki a karod!- a tanárnő próbálta túlüvölteni a hangfalakból ordító zenét. Összeszorítottam a fogam, és minden fáradtságom ellenére, a ritmust tartva próbáltam korrigálni az oktató által az imént szemrevételezett hibákat.

 Ugrás fel, homorít a hát, aztán plié- ben érkezz vissza a talajra. Jobbra sasszé, forgás, balra sasszé, elterül a földön. Elméletben pontosan tudtam a koreográfiát. De egyszerűen képtelen voltam jól csinálni, teljes erőbedobással, úgy ahogy a többiek a teremben. Név szerint Wonho, és Kihyun. A tükörben láttam, hogy az idősebb a szeme sarkából néha-néha aggódva rám pillant, ám Mr. Arrogáns "Falisuvagy" úgy láttam, tökéletesen nem foglalkozik velem. Nem is gúnyolódott, nem csinált semmit. Nem próbálta meg a tudtomra adni, hogy tudja, milyen sokat kell még gyakorolnom. Egyszerűen úgy tett, mintha nem lennék ott. Ez pedig mindennél jobban zavart, talán emiatt sem ment a gyakorlat. Ah, ugyan kit áltatok, nem Kihyun tehet arról, hogy egyszerűen nem illek ide. Egyre jobban kezdek rádöbbenni, hogy rossz embert választott a bizottság, amikor beválogattak erre a programra. 

 Az óra végeztével egyenesen az öltöző felé vettem az irányt, meg se vártam, hogy a tanárnő megdicsérje a csapatot- tudtam, hogy az nem nekem szólna. Zuhanyzás nélkül vettem magamra az utcai ruhám, izzadtságtól csöpögő edzőszerkóm pedig idegesen tuszkoltam a pöttömnyi hátizsákba.  Mérhetetlenül feldühített, hogy ennyi plusz gyakorlást követően sem tudom teljesíteni az elvárt normát. Az egész óra abból állt, hogy "Hye Jin, nem jó" "Hye Jin így csináld", "Hye Jin úgy csináld", miközben én pontosan tudtam, hogyan kell. És mivel nem tudtam rájönni a sok "nemsikerül" miértjére, még jobban felhúztam magam. Ennél is többet kell gyakorolnom, és kész. 

 Kirobogtam az öltözőből, és csütörtök lévén a második emelet felé vettem az irányt, ahol a kínai nyelvórám következett. Az volt lassan az egyetlen óra, ahol nem kellett aggódnom az ügyetlenkedésem miatt.

- Ya! Nem hiszem el, hogy már megint bent kell maradnod tervezni!- mondtam ingerülten Meng Xue-nek, aki az elmúlt napokban kapott projekt miatt mostanában éjszaka jár haza. Még hozzá Wonhoval karöltve, ugyan is egy saját kollekciót kell tervezniük, és mit adj Isten, unnie a mi drágalátos csapatvezetőnket választotta. Megpördült a bárszéken, a kezében lévő teás üveget a pulthoz csapta.

- Nem mondhatom, hogy "bocs, most nincs kedvem bemenni", ez a feladat nagyon fontos! Tanulni jöttünk ide, nem szórakozni! Így is csoda, hogy egyáltalán találkozunk a lakásban- nézett rám szúrósan barátnőm. Igaza volt. 

- Tudom...- biggyesztettem le alsó ajkam megbánásom jeléül- Csak oppa miatt aggódok- arcán valami különös érzelem (?) futott át, ám gyorsan korrigálta mimikáját, és felvont szemöldökkel várta, hogy magyarázzam meg előbbi állításom- Éjszaka jár haza és hajnalban kell. Bármennyire is nem így látod, de egységben tart mind a négyünket, ráadásul az összes órán hibátlanul teljesít. De félek, előbb-utóbb ki fog merülni, és az a munkájában is meg fog látszódni...- őszintén beszéltem. Wonho valóban nagyon keményen dolgozik mind a tánc, mind az ének órákon (hallom, ahogy a folyosókon a többiek a két koreai énekesről beszélnek), de az, hogy még Meng Xue ruháihoz is modellt áll... nos, biztos vagyok benne, hogy túlvállalta magát. 

- Hye Jin...- mosolyodott el unnie- Ne aggódj amiatt a mamlasz miatt. Amint látom, hogy fárad, ígérem neked, hogy hazaküldöm. Jó?- szemében gyermeki pajkosság csillogott, olyasmi, mint amikor egy ártatlan csínyt próbál az ember eltussolni a szülei előtt. Átláttam Meng Xue-n, de kíváncsi voltam, mi sül ebből az egészből, ezért megnyugvást színlelve bólintottam egyet. 

- Na menjél- vigyorogtam rá, amikor a nagy becsben tartott Shin Hoseok kilépett a szobájából, és intett unnienak, hogy indulhatnak.
 A két jómadár távoztával egyedül maradtam a lakásban, mivel fogalmam sem volt Kihyun hollétéről. Na nem mintha különösebben foglalkoztatna a dolog, egyszerűen csak furcsálltam, hogy egész nap messziről került, és még az is megfordult a fejemben, hogy miattam nem jön haza. Pedig én tényleg igyekszem, hogy valamilyen szinten ne gyűlöljön, de úgy látszik, eddig nem jártam sikerrel.
Ledőltem a tv előtti kanapéra és bekapcsoltam a csúcstechnológiás szerkezetet. Hétkor jönnek a hírek, azt pedig meg akartam nézni. Automatikusan kedvenc 'órám' után nyúltam, azonban ijedten vettem tudomásul, hogy annak hűlt helye.
- MI A FENE?!- pattantam fel kétségbeesetten a kényelmes ülőalkalmatosságról. A telefonom nem volt a zsebemben, pedig szín tisztán emlékszem, hogy táncóra előtt oda tettem. Talán a nagy kapkodásban kiesett? Nyilván feltűnt volna, ha koppan... vagy annyira nem érdekelt más magamon kívül, hogy észre se vettem?
- Aish!- csaptam magam homlokon. Holnap ki tudja ott lesz- e még. Akárki zsebre vághatta, az alulfizetett takarítónőtől kezdve, más diákokon át akár valami besurranó tolvajig.
 Hirtelen ötlettől vezérelve, a tv-t ki sem kapcsolva indultam el a bejárati ajtó irányába. Vissza megyek.

A portásnak felmutattam a nagy becsben tartott chip-kártyám, és a lifthez sorban álló embereket kikerülve nagy erővel löktem meg a lépcsőházat rejtő ajtót, és kimerültséget nem érezve kezdtem rohanni abba a terembe, ahol délelőtt volt modern táncom. Se a magnó mellett (hová a tanár szokta tenni az elektronikai eszközöket), se az öltözőben nem találtam a telefonom. Milyen óráim is voltak ma? Ezen kívül jazz és kínai. Tekintve, hogy a másik táncoktatás az alagsorban volt, és én most az első emeleten voltam, könnyebbnek bizonyult, ha az egyel fölöttünk lévő nyelvtermeknél folytatom tovább a keresést.
Remélem nem kell mondanom, itt is sikertelenül jártam. A kezdeti kétségbeesésem szépen lassan dühvé nőtte ki magát, és a lépcsőn lefelé trappolva összeesküvés elméleteket szőttem a fejemben, hogy milyen szörnyűség vár arra, aki ellopta a telefonom. Mivel ugyebár az egész épület be van kamerázva.
 Kilépve a lépcsőházból hozzá kellett szoknia a szememnek a folyosón elterjedő sötétséghez, ám mivel ennek nem kellett sok idő, és tudtam, hogy hol kell keresnem amit keresek. Ám az öltöző elé érve hangfoszlányok ütötték meg a fülemet. Mintha... két ember civakodna.
 Résnyire nyitottam az ajtót, és a bentről áradó vakító lámpa fény elől hunyorogva menekülve jobban láttam, ha először inkább csak hallgatózok, elég lesz majd később beazonosítanom a tetteseket.
  - Ez akkor sem mentség semmire!- csattant fel a... a tanárnő- Tudom, hogy nehéz neki, tudom, hogy miért van itt, de sokkal többet kéne gyakorolnia ahhoz, hogy ne okozzon hátrányt a csoportnak!
Mély sóhaj követte ezt, és kezdett úrrá lenni rajtam a kíváncsiság, hogy kiről is folyhat a szó.
 - Minden este bent marad táncolni- Kihyun érces hangja villámcsapásként hasított belém. Minden kétséget kizáróan rólam 'beszélgettek'.
 - Késő esténként jár haza, hajnalban kel, hogy a lakás emberien nézzen ki. Fogalma sincs arról, ki valójában Hye Jin- ah, és úgy von le róla következtetéseket, hogy azzal saját magát hozza rossz helyzetbe a tudatlansága miatt- kezemet a szám elé tettem, hogy ne hallják meg halk kuncogásom, amit ez a pimasz beszólás váltott ki belőlem.
 - Fiatalember- a tanárnő hangja sokkal magasabban csengett, mint amilyen alapjáraton, nyilván felzaklatta a tiszteletlen hangnem- Remélem tisztában vagy vele, hogy ez a hely nem a hazád.
 Erre azonban nem jött válasz, csupán pár lépés, és az ajtó, amely mögött elbújtam kinyílt, és Kihyun hatalmasra dülledt szemeivel találtam magam szemben. Kínosan a földet kezdtem pásztázni, tudatában voltam, hogy két ember személyes beszélgetését kihallgatni nagyfokú udvariatlanság.
- Gyere- tátogta felém, majd megragadta a karom, és villámgyorsan kivonszolt az alagsorból.

 Némán ballagtunk hazafele. Kihyun és én. Én és Kihyun. Nyilván sokkal többet képzeltem a szituációba, mint amiről valójában szó volt, de az előbb állt ki mellettem az az ember, akiről szent meggyőződésem volt, hogy ki nem állhat. Nem a megszokott úton mentünk, kerülőt téve mutattata az utat Kihyun. Kezemben idegesen forgattam a telefonom, amit sikerült visszaszereznie. Nem kérdeztem hogyan, az épületből kilépve egyszerűen a kezembe nyomta, és szemkontaktus teremtése nélkül intett fejével, hogy induljunk.
 - Köszönöm- nyögtem ki végül, mire halványan elmosolyodott és megrázta a fejét. Automatikusan (magam sem tudom miért) elpirultam, és elvettem a tekintetem róla. Ah, biztos csak képzelődőm.
 - Miért én vagyok az első a névjegyzékedben?- kérdezte végül. Arcán pajkos vigyor kúszott végig, de nem nézett rám.
Összevontam a szemöldököm, aztán hirtelen a szám elé kaptam a kezem, és megtorpantam. Magamban végig pörgettem az összes létező káromkodást, amit csak koreai ember ismer, majd reszkető hangon nyögtem ki a választ.
 - Te voltál az utolsó ember, akit fel akartam hívni- hallottam halk nevetését, aztán ahogy megfordul, és visszasétál mellém. Nem kérdezett többet, csak állt mellettem, és nézett.
Tekintetem felemeltem a koszos betonról, és mélyen az övébe fúrtam. A szívem őrjöngő vonatként zakatolt, értelmezni próbáltam a szemében mélyen megbúvó fájdalmas gyötrelmet. Egy pillanatra mintha több is lett volna a köztünk vibráló levegőben az oxigénnél, ám amikor elkapta fejét, és folytatta tovább útját, nekem pedig a rideg közönyt mutató hátánál nem maradt több... rá kellett jönnöm, hogy Yoo Kihyun fél.
Mégpedig tőlem.