- szünet -

 Sziasztok!
Sajnálattal közlöm veletek, hogy az össze futó fanficim, (tehát a TTQ, a MLIMB és a tumblr által üzemeltetett DTOO) bezárásra kerül. Elnézéseteket kérem, de remélem, ha majd egy szép napon úgy döntök, hogy ismét nekiállok kigondolni az említett ficik folytatását, ugyanúgy fogjátok várni, mint most~
 Köszönöm, hogy eddig velem tartottatok!

Chapter 12.

Hálás voltam Kihyunnak, amiért nem beszélt a többieknek a reggeli kis incidensünkről. Sőt, szó nélkül folytatta a korrepetálásom is, és egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy hatottak rá a szavaim. Igyekezett pozitívan kijavítani, rendszeresen dicsérte meg a mozdulataim, és kezdett valamiféle baráti viszony kialakulni kettőnk között. Szinte minden nap együtt ettünk, és a várt bugyuta hülyéskedés helyett komoly dolgoktól beszélgettünk.
 - Szerinted... unnie és oppa között van valami?- kérdeztem a folyosón történtek után két héttel. Épp a lakásunktól nem messzi kifőzdében fogyasztottuk el szokásos szerdai vacsoránkat. Sokáig fontolgattam magamban, hogy valóban okos döntés-e kikérnem Kihyun véleményét, de úgy voltam vele, hogy nincs mit veszítenem.
 - Hmm. Miből gondolod?- vonta fel egyik szemöldökét, majd magába tömte pálcikájával összefogott tésztacsomót. Megfigyeltem, hogy mindig barna tésztát eszik csirkével, és felettébb sajátos módon fogyasztja el őket.
 - Láttam őket együtt enni- lesütöttem a szemem, amikor visszagondoltam arra az estére. Jó nagy adagot emeltem ki a rizses tálamból, és a számba tettem a falatot.
 - Hye Jin...- kuncogott óvatosan Kihyun- Mi is együtt eszünk- világított rá a nyilvánvalóra, mire elpirulva ráztam meg a fejem, és intettem neki, hogy várja meg, amíg lenyelem a rizst.
 - Wonho megígérte, hogy gyakorol velem. Aztán te jöttél helyette, nekem meg azt mondta, halaszthatatlan programja volt. De láttam, hogy unnieval van!- csaptam az asztalra idegesen. Ismét eluralkodott rajtam a "miérttitkolódznakelőttem" érzés, és iszonyúan idegesített, hogy még mindig nem tudom a megoldást.
 - Ya!- szólt rám Kihyun, mire visszahúztam a kezem- Először is, tönkre ne tedd az ételt! Másodszor pedig, én is annyit tudok, mint te. Hyung kérte, hogy ugorjak be helyette. Nem kérdeztem miért, de gondolom, fontosabb dolga akadt... már bocs- vállat vontam ezen a kijelentésén. Megszoktam, hogy nem én vagyok az embereknek az első. Nem faggattam tovább a mesterem, a vacsora további részét csendben töltöttük el, mind a ketten a saját gondolatainkba temetkezve.
 Ezek után végleg a dolgok után akarok járni. Alig egy hónapunk maradt hátra itt HongKongban, és nem úgy szeretnék emlékezni az itt eltöltött időre, hogy végig átvertek.
 - Hozzád beszélek- zökkentett ki elmélkedésemből Kihyun. Kézfejét meglengette szemeim előtt, majd miután konstatálta, hogy újra itt vagyok, halványan elmosolyodott, majd folytatta mondandóját- Ha te is végeztél az evéssel, akár mehetünk is- fejével az időközben üressé vált tálamra bökött. Egy halk "máris"-t elhabogva toltam ki magam alól a széket, és táskám a hátamra penderítve intettem, hogy készen vagyok.
 Furcsa viszony alakult ki köztünk. Kihyun a próbateremben a segítőkész tanár szerepébe bújt, idekint, az utcán pedig az udvarias barát gúnyáját öltötte magára. Kedves volt velem, néha viccelődött is, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok majd, de kezdtem megkedvelni. Mint kollégát. Mint sunbae-t. És lehet, hogy mint mást is.
 Általában mindig járt valamiről a szánk hazafele menet, de a mai nap- az étteremből kilépve- mindketten folytattuk tovább a némaságba burkolódzást. Kellemetlen volt mellette sétálni, akár egy darab fa, féltem, hogy hozzáér a kezem véletlenül, vagy valami más balszerencse miatt keverednénk testi kontaktusba. Számat rágva fordítottam fejem a másik irányba, ahol azonban olyan látvány tárult a szemeim elé, amivel megvétóztam az előbbi "nemérünkhozzáYooKihyunhoz" döntésem, és erősen megszorítva a karját húztam magam után az egyik utcai bódé menedékébe.
 - Ya, mi az?- húzta össze szemöldökét, és sziszegve húzta ki végtagját a szorításomból.
 - Bocsánat- kaptam el a kezem, majd a válla fölött kilesve ellenőriztem, hogy jól láttam- e, amit láttam- Nézd. Annál a halas pultnál ott áll unnie. Melette pedig Wonho- mutattam az említett személyek felé. Kihyun arca megrándult a látványon, de gyorsan korrigálta vonásait, és szigorúan nézett le rám.
 - Együtt dolgoznak te... bah- túrt bele a hajába- Miért kémkedsz utánuk? Nyilván valami divattervezős dologról beszélgetnek... gyerekesen viselkedsz, Hye Jin.
 Nagyra tágult szemekkel meredtem rá. Itt van a szemünk előtt a bizonyíték, hogy titokban randiznak, és még így sem hiszi el. Elszántan kezdtem turkálni a táskámban, és amint kezembe akadt a keresett holmi, magabiztosan kezdtem el rajta pötyögni. Miután megtaláltam a keresett személy számát, és a zöld gombra kattintottam, a készülék fülemhez emelése helyett kihangosítottam.
 - Most meg mit csinálsz?- meredt rám Kihyun döbbenten, de csak leintettem, és ujjamat a szám elé helyezve jeleztem, hogy maradjon csöndben. Nem volt más dolgunk, mint várni, és biztos voltam benne, hogy minden idegőrlő másodpercet megér, ha beválik a tervem.
 Meglepően hamar, már a negyedik csöngés után abbamaradt a telefon idegesítő sípolása.
 - Kim Hye Jin?- szólt bele Wonho, mire a mellettem álló szeme háromszorosára nőtt.
 - Ah oppa, bocsánat, hogy ilyenkor zavarlak, de az a helyzet, hogy beszélnem kell unnie-val, csak nem veszi fel a telefont. Nem tudnád odaadni neki egy perce a telefonod? Otthon vagytok, nem?- óvatosan mosoly kúszott az arcomra, mivel tudtam, hogy ezzel sarokba szorítottam.
 - Én nem vagyok otthon...- nyögte bele halkan HoSeok- MengXue pedig biztos fürdik, azért nem válaszolt a hívásodra. Sajnálom.
 - Oké oppa, semmi baj. Azért köszönöm- elégedetten bontottam a vonalat, és csípőre tett kézzel fordultam Kihyun felé.
 Ha valóban munkaügyről lenne szó, nem hazudott volna a csapatvezető. Ebből kifolyólag titkos találkozgatásról beszélünk, ami egy férfi, és egy nő esetében randi.
 - Eljött az idő, hogy megbízzak benned- nevetett fel kínosan Kihyun, majd összeborzolta a hajam, és kikapva a telefont a kezemből az alig két saroknyira lévő panelünk felé rohant.

Chapter 11.

Az egész azzal kezdődött, hogy túl sokat ittam egész nap, a mosdóban viszont alig tettem látogatást. Így hát, amikor valamikor éjfél körül szólított a szükség, kelletlenül kászálódtam ki az ágyból, és hunyorogva nyitottam ki az ajtót- ugyanis a nappaliban égtek a lámpák, amik sértették az én sötétséghez szokott szemem.
 - Mikor akarod neki elmondani?- egy ideges suttogás törte meg a csendet, és bár hulla fáradt voltam, mégis működésbe léptettem a testem, és halkan az ajtófélfának simultam, füleimet pedig tapsifüles módjára hegyezni kezdtem.
 - Nem fogja megtudni! Kérlek noona, ne nyúzz ezzel. Jó ez így, ahogy van. Hye Jin-ah semmit nem sejt, el van varázsolva ezzel az egész... mindennel. Semmi értelme nincs a múltat bolygatni!- a két társalgó nyilvánvalóan unnie és Kihyun voltak. A nevem hallatán beharaptam a szám, és lehunytam a szemem. Szörnyen fájt, hogy kibeszélnek, hogy egy újabb megfejteni való titkot gördítettek elém.
 - Én igazán kedvelem Hye Jin-t- vette vissza a szót Meng Xue- Megbízik bennünk, nem vághatjuk át! És sajnálom, de én nem is fogom... magamtól nem hozom szóba, de ha rákérdez, nem fogok hazudni neki- nekidöntöttem a fejem az ajtófélfának, mely halkan koppant a finomra csiszolt fán. Kihyun lemondó sóhaja betöltötte az egész teret.
 - Ahogy jónak látod, noona. Most viszont visszamegyek, és te jobban járnál, ha így tennél, mert holnap embert kell faragnod belőle. Jó éjt!- ezután már csak annyit hallottam, hogy a fiúk szobájának ajtaja becsukódik, és unnie fáradtan ásít egyet. Halkan csoszogva közeledni kezdett a szobánk felé, nekem pedig a másodperc törtrésze alatt kellett rögtönöznöm, és eldöntenem, hogy hova, merre meneküljek- hiszen nem láthat meg itt. Idegesen forgolódtam a fürdő és az ágyam között vacillálva, míg végül a legutolsó pillanatban, mielőtt Meng Xue rájöhetett volna, hogy volt egy fültanúja az előbbi beszélgetésnek, döntöttem. Úgy véltem, kibírom még a mosdót, így hát villámgyorsan, szinte ugorva vetődtem vissza az ágyamba.
 Unnie óvatosan csoszogott a szobába, nyilván  azt hitte, hogy alszok, és nem akart felébreszteni. Halkan  lerúgta magáról a papucsát, és bemászott a takarója alá. Nem kellett sokat várnom, mire végre beállt az egyenletes légzése- ezzel jelezve nekem, hogy szabad elaludt, nekem pedig szabad az út a mosdóba.

 Én keltem reggel a legkorábban. Reggeli nélkül hagytam el a lakást, és egy levelet sem hagyva (ami Meng Xue mániája) a nappaliban vetettem bele magam a napba. Így is kimaradt egy edzés, és nem álltam olyan jól, hogy megengedjem magamnak a henyélést. Szinte futva tettem meg az utat a lótuszig, ahol még a portás unott arca is meglepődött a látványomon.
 - Nem kéne még egy napot pihennie? Úgy hallottam súlyosan megsérült- állt fel a pultja mögül, és aggódva közelített felém. Meghökkentem a közvetlenségén, és rosszkedvemnek hála bizalmatlan hátráltam a beléptető kapu irányába.
 - Jól vagyok, köszönöm- motyogtam halkan, majd egy rémes vicsort magamra erőltetve intettem a férfinek, hogy nincs szükségem a segítségére.
 Chip- kártyámat a leolvasóra helyeztem, és amint felvillant a zöld fény, belöktem a kaput, és a liftet kikerülve vágtam ki a lépcsőház ajtaját, hogy minél előbb az alagsorban lévő táncteremhez érjek.
Túl sok mindent történt egyszerre. Túl sok mindenki hazudott. Túl sok volt a titok. Idegesített, hogy a látszat ellenére valamiért nem bíznak bennem a többiek, és idegesített, hogy nem tudom tartani a várt szintet.
És mivel a két legnagyobb problémám közül csak az egyiken tudtam segíteni, a kezembe vettem az irányítást. Összekötöttem a telefonom a hangszóróval, és elindítottam a zenét. A fejembe vésődött koreográfiát a testem - legnagyobb meglepetésemre - majdnem hibátlanul táncolta végig. De nekem nem volt elég a majdnem hibátlan. Tökéletesen akartam csinálni. Így hát újra és újra elindítottam a zenét, és addig csináltam a táncot, amíg volt bennem szusz. Legalább 20- szor ismételtem el a mozdulatsort, de még mindig nem voltam elégedett magammal. Idegesen pillantottam a falon ketyegő órára, ami szerint szűk két percen kezdetét veszi az első órám.
 - Menni fog Hye Jin- suttogtam magamnak, és még egyszer, utoljára megnyomtam a lejátszás gombot.
 Minden erőmet beleadtam, a mozdulataim kimértek voltak, és minden pontosan úgy csináltam, ahogy a tanárnő (és Kihyun) mutatta.
 - Gratulálok- hallottam meg ekkor az előbb említett személy hangját, aki az ajtófélfának dőlve tapsolt. Elégedett mosoly bujkált a száján, hangjában nyomát sem észleltem a tőle megszokott gúnyosságnak. Ijedten ugrottam hátra, kezem a mellkasom helyezte, hátha le tudom nyugtatni hevesen dobogó szívem- amit csak és kizárólag a hirtelen megjelenése váltott ki. Kezdeti ijedtségem helyét hamar átvette a düh, és idegesen téptem le a telefont a magnóról. A terem sarkába levágott táskám átlendítettem a vállamon, és lekapcsolva a villanyt hang és szó nélkül süvítettem el a döbbent Kihyun mellett.
 - Ya! Kim Hye Jin!- kiáltott utánam, miután konstatálta, hogy nem reagáltam a hirtelen megjelenésére- Annyit sem mondasz, hogy köszönöm? Nem szoktam csak úgy megdicsérni az embereket, igazán értékelhetnéd!- hangszíne sértődöttséget tükrözött, amin igazán megütköztem. Eluralkodott rajtam minden érzelem, és az önkontrollom teljesen elveszítve vettem hátraarcot, és szinte repültem a fiú felé.
 - Azt hiszed, hogy elájulok attól, mert a nagy Yoo Kihyun megdicsért? Tudod te, hogy mennyi szenvedést okoztál nekem? Az oknélküli beszólások a származásom miatt, a rengeteg gúnyos, cinikus megjegyzés, amik még jobban elsöpörték az önbizalmam. Az egész tábor, vagy nem is tudom mi ez elején mindent megadtam volna azért, hogy dicséretet halljak a szádból. Végre kezdtem úgy érezni, hogy nem utálsz, hogy akár még barátok is lehetünk. De nem... Itt mindenki rohadtul titkolódzik, az élükön VELED!- szinte köptem a szavakat, kiabálásom visszhangzott az üres folyosón, melyen csak én és ő álltunk. Meredten pislogott rám, láttam rajta, hogy nem számított a kirohanásomra.
 Lesütöttem a szemem, és egy lépést hátrálva szívtam egy nagyot a levegőből.
 - Sajnálom- mondtam halkabban- Nem akar...
 - Ha azt gondolod, közülünk bárki is titkol előled valamit... akkor jól gondolod- szólalt meg végül, mire értetlenül vettem fel vele újra a szemkontaktust- Ha rád tartozna, tudnál róla- flegmatikusan vállat vont, majd döbbent tekintetem látva - számomra érthetetlen okból kifolyólag- elnevette magát.
 - Remélem nem akarsz ennél is többet késni, titokhercegnő- még mindig kuncogva karolta át a vállam, és vettük irányul a lépcsőt.
 Kihyun és én. Akivel az előbb szinte üvöltöttem. Akinek burkoltan ugyan, de a tudtára adtam, hogy számít a véleménye. Ha valaki a megismerkedésünk napján azt mondja nekem, hogy Ő lesz az, aki majd segít kimászni a létező legmélyebb gödörből, amibe valaha ember esett- valószínűleg képen röhögöm.
 Pedig igaza lett volna.