Életem legtürelmetlenebb másfél órája volt, amit túl kellett élnem a cukrászdából való távozásom után.
A buszon amit épp hogy elértem, tíz perc alatt minimum 25ször nyomtam meg a telefonom bekapcsoló gombját, és ellenőriztem a pontos időt. Az agyam hol azon járt, hogy " ÚR ISTEN, ÉN KOMOLYAN KÍNÁBA UTAZOK", hol pedig azon, hogy mit is fogok magammal vinni. Sok edzős ruhára lesz szükségem, és muszáj lesz emlékeznem rá, hogy ne felejtsem otthon az arcápoló szettem.
A buszmegállóból hazáig rohantam, és első dolgom volt, hogy előássam a nagy, kemény fedelű, fehér bőröndömet, amit még a Japánban élő nagynénémtől kaptam úgy két éve azzal az indokkal, hogy sokat látogassam meg. Nem sokkal az ajándék megkapása után anyával elég csúnyán összevesztek, így az egész család nem kívánatos személy lett a házukban. A bőrönd pedig, mivel nem került használatba, a ház egyik rejtett zugába lett eldugva.
A buszon amit épp hogy elértem, tíz perc alatt minimum 25ször nyomtam meg a telefonom bekapcsoló gombját, és ellenőriztem a pontos időt. Az agyam hol azon járt, hogy " ÚR ISTEN, ÉN KOMOLYAN KÍNÁBA UTAZOK", hol pedig azon, hogy mit is fogok magammal vinni. Sok edzős ruhára lesz szükségem, és muszáj lesz emlékeznem rá, hogy ne felejtsem otthon az arcápoló szettem.
A buszmegállóból hazáig rohantam, és első dolgom volt, hogy előássam a nagy, kemény fedelű, fehér bőröndömet, amit még a Japánban élő nagynénémtől kaptam úgy két éve azzal az indokkal, hogy sokat látogassam meg. Nem sokkal az ajándék megkapása után anyával elég csúnyán összevesztek, így az egész család nem kívánatos személy lett a házukban. A bőrönd pedig, mivel nem került használatba, a ház egyik rejtett zugába lett eldugva.
- Ah, megvagy!- sóhajtottam megkönnyebbülten, amikor a szekrényemet eltolva megtaláltam a keresett poggyászt.
Az ágyamra dobtam, és ketté nyitottam. Az államat dörzsölve morfondíroztam, hol a bőröndöt vizslatva, hol a szekrényemre nézve. Nem nagyon vagyok profi a bepakolásban, úgyhogy a doramákból látottakra támaszkodtam.
Az összes melegítőm, sortom és szoknyám került bele először, aztán szépen sorban utána a többi nélkülözhetetlen ruhadarab. Egyedül a sminkcuccom, és a telefonom tartozékai kerültek a divatosnak mondható, fekete hátizsákomba.
A telefonomra pillantottam, és idegesen konstatáltam, hogy még legalább fél óra, mire bezár a cukrászda. Hanyatt vágódtam az ágyamon (a bőrönd már kikerült az előszobába), és lehunytam a szemem. Egy hatalmas, tükörrel beborított táncteremben álltam. A falra akasztott hangszórókból dübörgött a zene, a lábam ritmusra dobogott a balettszőnyeggel bevont parkettán.
"Táncolj, Hye Jin"- súgta egy belső hang a fejemben. Több biztatás nem is kellet, a testem magától tudta, hogy mi a dolga. A kezem köröket írt le a levegőben, a lábam hol elhagyta a földet, hol nagyon koppanva érkezett meg rá, a gerincem hullámzott, egyszerűen mindenem átjárta az adrenalin.
Piszkosul élveztem.
Azt hiszem ekkor határoztam el, hogy a HongKong- i utat arra fogom használni, hogy tapasztalatot gyűjtsek, és a lehető legtöbbet fejlődjek. Hivatásos táncos akarok lenni. Nagyon meguntam a folyamatos gubbasztást a könyvek fölött, hogy be kell magolni mindent, és mindenféle emberi kapcsolatnak véget kell vetnem ahhoz, hogy sikeres legyek az iskolában. Ki lettem választva. Benne vagyok abban a 12- ben a több száz közül, akiket tehetségesnek tartanak. Ez végre valami új, valami más, valami olyasmi, ami sokkal jobban vonz, mint a tankönyvek.
- Hye Jin-ah!- riasztott fel elmélkedésemből anya, aki bekiabált a szobámba- Gyere ki kérlek- némán bólintottam, és hunyorogva néztem a telefonomra. Hmm... ma hamarabb bezártak.
A szüleim a konyhában ültek, az asztal mellett, apa előtt egy fehér boríték hevert.
- Khmm...- köszörülte meg a torkát- Az e- mailben az állt, hogy holnap után megy a gép, ugye?- kérdezte, mire bólintottam.
- Se apád, se én nem tudunk téged felvinni Incheonba- vette át a szót anya, aki mindig is jobban értett azokhoz a dolgokhoz, ahol beszélni kell. Ismét bólintottam.
- Az egyetlen busz, amivel időben odaérsz, holnap este indul- csúsztatta elém a borítékot- A jegyet már megvettem, és raktam mellé egy kis pénzt is, hogy ne pisiljenek le az egerek. Amint megérkeztél HongKongba fogtok kapni még, szóval emiatt ne aggódj- mosolygott rám kedvesen.
Nagyot szippantottam a levegőből, és hálásan néztem hol anyára, hol apára.
- Köszönöm- nyögtem ki végül.
Leírhatatlan az a boldogság, amit akkor éreztem. Éjszaka alig aludtam valamit, túl izgatott voltam ahhoz, hogy akár egy pillanatra is elszenderedjek.
Meg is volt ennek a böjtje, ugyanis a buszútból semmire nem emlékszem, amint felszálltam az öreg járgányra, és elfoglaltam a helyem, úgy elaludtam, hogy csak arra keltem fel, hogy a mögöttem ülő ahjumma a könyökével fejbe ütött. Bocsánatkérés nélkül szállt le, még csak egy pillantásra sem méltatott.
A sofőr sürgető fejcsóválására én is összeszedtem a holmim, és elhagytam a fedélzetet.
- Daebak!- csak ennyit tudtam kinyögni, amikor a szemem elé tárult az Incheon Nemzetközi Reptér.
Egy óriási, több szárnyból álló, üveggel befedett épület volt, akkora, hogy legalább hússzor belefért volna az otthoni gimnázium.
A telefonom 11:42-t jelzett, ami azt jelentette, hogy ideje megkeresnem a többieket. Nem igazán foglalkoztam a csapattársaimmal, csak annyit jegyeztem meg, hogy rajtam kívül még egy lány van, aki a nevéből következtetve kínai.
Magam mögött húzva a bőröndöt elindultam a legnagyobb terminál felé, kezemben szorítva a telefonom, hátha valaki keresne.
- Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy melyik kapunál kell leadni a poggyászt a 15:00- kor induló HongKong- i járathoz?- csapta meg a fülem egy kérdés a hátam mögül. Azonnal megfordultam, és keresni kezdtem a hang forrását. Egy nagyjából velem egykorú, vállig érő, barna hajú lány nyaggatott egy biztonsági őrt, aki csak a szemét forgatva megrázta a fejét, és arrébb sétált.
- Ah, le fogom késni emiatt a HoSeok miatt a gépet- túrt a hajába idegesen, és valamit pötyögni kezdett a telefonján.
Az én csapatvezetőmet is HoSeoknak hívják... A felismerés egy szempillantás alatt hasított belém, és futva tettem meg azt a három lépést a lány felé, ami elválasztott tőle.
- Bocsánat, nem te vagy véletlenül Meng Xue?- jutott eszembe a másik női csapattársam neve.
- Kim Hye Jin?- derült fel az arca, mire hevesen bólogattam- Örülök, hogy találkoztunk!- hajolt meg előttem, mire én is így tettem.
- Azt hiszem, a gépünkre a "D" kapunál kell beszállni- mondtam neki- Amikor jöttem be, ki volt írva- magyaráztam.
Biztatóan bólintott egyet, és halványkék bőröndjét maga után húzva elindult az említett kapu irányába. Én némán követtem. Ez a lány hihetetlen menő. Csupa márkás holmit viselt, és mennyei parfümfelhő övezte körül.
- Hye Jin- ah!- állt meg hirtelen, és maga mellé húzott- Azt hiszem megtaláltuk a drága csapatvezető Shin HoSeokot- mutatott egy üvegkapu felé, ami mögött egy magas kék baseball sapkát viselő, jóképű fiú állt. A szavam is elakadt egy pillanatra.
- Ho-honnan tudod, hogy ő az?- kérdeztem halkan.
- Egyszer már találkoztam vele, és a másik sráccal, de komolyan mondom, ez a gyerek az már akkor az agyamra ment- húzta össze a szemét. Felkuncogtam ezen a mondatán. Ez a HoSeok legfeljebb a helyes arcával mehetett az agyára.
- Integess- bökött oldalba Meng Xue, amikor észrevette, hogy HoSeok magabiztos félmosollyal a szája sarkában közelít felénk. Úgy éreztem magam, mint egy éretlen fanlány, aki a kedvencét várja, és amikor az végre észreveszi, annyira lefagy, hogy a bugyuta vigyorgáson kívül mást nem tud produkálni.
- Sziasztok- köszönt végül a fiú, amikor odaért hozzánk- Shin HoSeok, de ha kérhetem szólíts Wonhonak- hajolt meg előttem üdvözlésképp.
- Kim Hye Jin- mutatkoztam be én is.
- Elkérhetem a jegyemet?- kérdezte karba tett kezekkel Meng Xue. Wonho arcán gunyoros mosoly suhant át, és hátra szegte a fejét.
- Először is, Kihyun még nincs itt, szóval nélküle senki nem kap semmit, másodszor pedig... kimaradt az "oppa"- rebegtette meg a szempilláit a lány elé hajolva, aki csak fújtatva fordult el el, halkan motyogva a "csak 10 nap van köztünk" mondatot.
- Ya!- kapott hirtelen a karomhoz- Az ott Yoo Kihyun!- derült fel arca.
Egy kék-fekete kockás kabátot viselő, barna hajú fiú lépkedett felénk. Az arcomból kiment a vér, a lábam megremegett, még pislogni is elfelejtettem.
- Meng Xue- mosolygott a lányra, amint odaért hozzánk- Hyung- rázott kezet Wonhoval- És...
- Kim Hye Jin vagyok!- vágtam rá egyből, és 90 fokos szögben meghajoltam előtte. Csak egy gúnyos ciccegés volt a válasz, amit kaptam.
- Busani vagy?- kérdezte. Mosolyogva fejet ráztam.
- Uamdongból jöttem- mondtam.
-Ah- nevette el magát- Akkor már értem a falusi tájszólásod- rázta meg a fejét, és részéről lezártnak tekintette az ügyet, ugyan is Wonhohoz fordult, és valamiről beszélgetni kezdtek.
Nem figyeltem, hogy miről folyik a szó, a lelkem darabkáit kellett összeszednem, amiket az előbb megannyi darabbá zúztak szét.
Sosem gondoltam volna, hogy azért fog valaki lenézni, mert nem nagyvárosban nőttem fel. De úgy látszik, a sorsom elég gyakran rácáfol az elképzeléseimre. Hát jól van Yoo Kihyun, én nem ilyen szándékkal jöttem ide, de ha törik, ha szakad, be fogom neked bizonyítani, hogy nem a származásom határoz meg.
Összeszűkítettem a szemeimet, és így vágtam be Wonho és közé.
- Azt hiszem, az előbb mondták be, hogy a HongKong-i járat utasait várják az ellenőrző kapunál- mondtam a csapatvezetőnek.
- Ah valóban? Nem figyeltem, köszi, hogy szóltál- biccentett felém barátságosan, majd összecsapta a tenyerét- Jól van kettes csapat, itt az idő, hogy beszálljunk!
Piszkosul élveztem.
Azt hiszem ekkor határoztam el, hogy a HongKong- i utat arra fogom használni, hogy tapasztalatot gyűjtsek, és a lehető legtöbbet fejlődjek. Hivatásos táncos akarok lenni. Nagyon meguntam a folyamatos gubbasztást a könyvek fölött, hogy be kell magolni mindent, és mindenféle emberi kapcsolatnak véget kell vetnem ahhoz, hogy sikeres legyek az iskolában. Ki lettem választva. Benne vagyok abban a 12- ben a több száz közül, akiket tehetségesnek tartanak. Ez végre valami új, valami más, valami olyasmi, ami sokkal jobban vonz, mint a tankönyvek.
- Hye Jin-ah!- riasztott fel elmélkedésemből anya, aki bekiabált a szobámba- Gyere ki kérlek- némán bólintottam, és hunyorogva néztem a telefonomra. Hmm... ma hamarabb bezártak.
A szüleim a konyhában ültek, az asztal mellett, apa előtt egy fehér boríték hevert.
- Khmm...- köszörülte meg a torkát- Az e- mailben az állt, hogy holnap után megy a gép, ugye?- kérdezte, mire bólintottam.
- Se apád, se én nem tudunk téged felvinni Incheonba- vette át a szót anya, aki mindig is jobban értett azokhoz a dolgokhoz, ahol beszélni kell. Ismét bólintottam.
- Az egyetlen busz, amivel időben odaérsz, holnap este indul- csúsztatta elém a borítékot- A jegyet már megvettem, és raktam mellé egy kis pénzt is, hogy ne pisiljenek le az egerek. Amint megérkeztél HongKongba fogtok kapni még, szóval emiatt ne aggódj- mosolygott rám kedvesen.
Nagyot szippantottam a levegőből, és hálásan néztem hol anyára, hol apára.
- Köszönöm- nyögtem ki végül.
Leírhatatlan az a boldogság, amit akkor éreztem. Éjszaka alig aludtam valamit, túl izgatott voltam ahhoz, hogy akár egy pillanatra is elszenderedjek.
Meg is volt ennek a böjtje, ugyanis a buszútból semmire nem emlékszem, amint felszálltam az öreg járgányra, és elfoglaltam a helyem, úgy elaludtam, hogy csak arra keltem fel, hogy a mögöttem ülő ahjumma a könyökével fejbe ütött. Bocsánatkérés nélkül szállt le, még csak egy pillantásra sem méltatott.
A sofőr sürgető fejcsóválására én is összeszedtem a holmim, és elhagytam a fedélzetet.
- Daebak!- csak ennyit tudtam kinyögni, amikor a szemem elé tárult az Incheon Nemzetközi Reptér.
Egy óriási, több szárnyból álló, üveggel befedett épület volt, akkora, hogy legalább hússzor belefért volna az otthoni gimnázium.
A telefonom 11:42-t jelzett, ami azt jelentette, hogy ideje megkeresnem a többieket. Nem igazán foglalkoztam a csapattársaimmal, csak annyit jegyeztem meg, hogy rajtam kívül még egy lány van, aki a nevéből következtetve kínai.
Magam mögött húzva a bőröndöt elindultam a legnagyobb terminál felé, kezemben szorítva a telefonom, hátha valaki keresne.
- Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy melyik kapunál kell leadni a poggyászt a 15:00- kor induló HongKong- i járathoz?- csapta meg a fülem egy kérdés a hátam mögül. Azonnal megfordultam, és keresni kezdtem a hang forrását. Egy nagyjából velem egykorú, vállig érő, barna hajú lány nyaggatott egy biztonsági őrt, aki csak a szemét forgatva megrázta a fejét, és arrébb sétált.
- Ah, le fogom késni emiatt a HoSeok miatt a gépet- túrt a hajába idegesen, és valamit pötyögni kezdett a telefonján.
Az én csapatvezetőmet is HoSeoknak hívják... A felismerés egy szempillantás alatt hasított belém, és futva tettem meg azt a három lépést a lány felé, ami elválasztott tőle.
- Bocsánat, nem te vagy véletlenül Meng Xue?- jutott eszembe a másik női csapattársam neve.
- Kim Hye Jin?- derült fel az arca, mire hevesen bólogattam- Örülök, hogy találkoztunk!- hajolt meg előttem, mire én is így tettem.
- Azt hiszem, a gépünkre a "D" kapunál kell beszállni- mondtam neki- Amikor jöttem be, ki volt írva- magyaráztam.
Biztatóan bólintott egyet, és halványkék bőröndjét maga után húzva elindult az említett kapu irányába. Én némán követtem. Ez a lány hihetetlen menő. Csupa márkás holmit viselt, és mennyei parfümfelhő övezte körül.
- Hye Jin- ah!- állt meg hirtelen, és maga mellé húzott- Azt hiszem megtaláltuk a drága csapatvezető Shin HoSeokot- mutatott egy üvegkapu felé, ami mögött egy magas kék baseball sapkát viselő, jóképű fiú állt. A szavam is elakadt egy pillanatra.
- Ho-honnan tudod, hogy ő az?- kérdeztem halkan.
- Egyszer már találkoztam vele, és a másik sráccal, de komolyan mondom, ez a gyerek az már akkor az agyamra ment- húzta össze a szemét. Felkuncogtam ezen a mondatán. Ez a HoSeok legfeljebb a helyes arcával mehetett az agyára.
- Integess- bökött oldalba Meng Xue, amikor észrevette, hogy HoSeok magabiztos félmosollyal a szája sarkában közelít felénk. Úgy éreztem magam, mint egy éretlen fanlány, aki a kedvencét várja, és amikor az végre észreveszi, annyira lefagy, hogy a bugyuta vigyorgáson kívül mást nem tud produkálni.
- Sziasztok- köszönt végül a fiú, amikor odaért hozzánk- Shin HoSeok, de ha kérhetem szólíts Wonhonak- hajolt meg előttem üdvözlésképp.
- Kim Hye Jin- mutatkoztam be én is.
- Elkérhetem a jegyemet?- kérdezte karba tett kezekkel Meng Xue. Wonho arcán gunyoros mosoly suhant át, és hátra szegte a fejét.
- Először is, Kihyun még nincs itt, szóval nélküle senki nem kap semmit, másodszor pedig... kimaradt az "oppa"- rebegtette meg a szempilláit a lány elé hajolva, aki csak fújtatva fordult el el, halkan motyogva a "csak 10 nap van köztünk" mondatot.
- Ya!- kapott hirtelen a karomhoz- Az ott Yoo Kihyun!- derült fel arca.
Egy kék-fekete kockás kabátot viselő, barna hajú fiú lépkedett felénk. Az arcomból kiment a vér, a lábam megremegett, még pislogni is elfelejtettem.
- Meng Xue- mosolygott a lányra, amint odaért hozzánk- Hyung- rázott kezet Wonhoval- És...
- Kim Hye Jin vagyok!- vágtam rá egyből, és 90 fokos szögben meghajoltam előtte. Csak egy gúnyos ciccegés volt a válasz, amit kaptam.
- Busani vagy?- kérdezte. Mosolyogva fejet ráztam.
- Uamdongból jöttem- mondtam.
-Ah- nevette el magát- Akkor már értem a falusi tájszólásod- rázta meg a fejét, és részéről lezártnak tekintette az ügyet, ugyan is Wonhohoz fordult, és valamiről beszélgetni kezdtek.
Nem figyeltem, hogy miről folyik a szó, a lelkem darabkáit kellett összeszednem, amiket az előbb megannyi darabbá zúztak szét.
Sosem gondoltam volna, hogy azért fog valaki lenézni, mert nem nagyvárosban nőttem fel. De úgy látszik, a sorsom elég gyakran rácáfol az elképzeléseimre. Hát jól van Yoo Kihyun, én nem ilyen szándékkal jöttem ide, de ha törik, ha szakad, be fogom neked bizonyítani, hogy nem a származásom határoz meg.
Összeszűkítettem a szemeimet, és így vágtam be Wonho és közé.
- Azt hiszem, az előbb mondták be, hogy a HongKong-i járat utasait várják az ellenőrző kapunál- mondtam a csapatvezetőnek.
- Ah valóban? Nem figyeltem, köszi, hogy szóltál- biccentett felém barátságosan, majd összecsapta a tenyerét- Jól van kettes csapat, itt az idő, hogy beszálljunk!
Jooooo *○* köviiiiiiit
VálaszTörlés