Chapter 1

Kim Hye Jin vagyok. 19 éves, végzős gimnazista egy Busanhoz közeli, tengerparti kisvárosban, Uamdongban. A szüleimmel élek együtt, akik saját, családi hagyományt követve cukrászdát üzemeltetnek. Barátaim nincsenek, mivel az  korosztályomból alig maradtak páran itthon. Különben is, sokkal hasznosabb elfoglaltság iskola után mondjuk a kínai nyelvtudásomat fejleszteni, mitsem a hátam mögött engem kibeszélő barátnők nyavalygását hallgatni arról a rémes problémáról, hogy a szüleik nem engedik fel őket a szünetben Szöulba. Én még soha nem hagytam el ennek a településnek a határait. Kisebb koromban egyszer voltam Busanban, de az annyira régen történt, hogy semmi nem maradt meg az emlékezetemben. Szabadidőmben vagy a kínai nyelvtudásomat fejlesztem, vagy táncolok. Mert legyek akármennyire világott nem látott lány, tudom, hogy a 21. században élünk, és hogy én is a Z generációhoz tartozok. Nekem is van okostelefonom, fülhallgatóm, tv-nk a házban, sőt, a boltban még biztonsági kamerás rendszer is van. De kicsit térjünk vissza oda, ahol tartottam.
Szóval a tánc. Az a dolog, amit mindig is azért csináltam, mert jó érzéssel töltött el, hogy a testem a zene ritmusára mozog. Sosem mondta senki, hogy tehetséges lennék, nem mintha mutattam volna bárkinek is, hogy mit tudok. A cukrászda volt az én titkos gyakorló helyem. Hétvégente én vezettem a boltot, és hát valljuk be, akadtak olyan fél órák, amikor rajtam kívül senki nem volt az üzletben. Ilyenkor elindítottam a telefonomon egy táncos videót, és addig néztem, amíg végül tánclépéseket tudtam belőlük formálni, azután pedig a koreográfia magától jött.
Mondhatni, ez egy rejtett hobbi volt, talán az egyetlen dolog, amelynél biztos voltam, hogy nem jelent nekem jövőt.
De minden elhatározásom, és tervem a későbbi életemmel kapcsolatban megváltozott egy május eleji délutánon.

   Iskola után fáradtan kullogtam haza, mert a tanár tovább húzta az órát, aminek következtében lekéstem az egyetlen buszt, ami a házunk felé jár. A fülemben szólt a zene, talán ez volt az egyetlen jó dolog abban a napban. Legalább is addig, amíg a főtéren áthaladva meg nem akadt a szemem egy villanyoszlopra ragasztott plakáton.
"Tehetséggondozó nyári kurzus HongKongban" - volt írva nagy, nyomtatott betűkkel a lap tetejére.
"Ha érzel magadban egy kis szikrát, ha tudod, hogy van valami, amiben jó vagy, akkor ez egy remek lehetőség számodra! Jelentkezz az alábbi elérhetőségeken, és küldj videót magadról. Ha énekelsz, ha táncolsz, ha festesz... jöhet bármi, mi kíváncsiak vagyunk rád!
A 12 szerencsés nyertes, akiket szakemberekből álló zsűri fog megnevezni, 3 teljes hónapot nyer egy HongKongi művészeti magániskola felajánlásából teljesen ingyen, és bérmentve!
Ugye te sem akarsz elszalasztani egy ilyen nagyszerű lehetőséget?
Gyerünk, regisztrálj, és küldd el a videót!
Sok sikert:
~Talented Teens

Telefon:26384972
E-mail: talentedteens@gmail.ko"

Mosolyogva ráztam meg a fejem a szöveg végére érve. 3 hónap Kínában... ah, maga lenne a valóra vált álom.
Azóta vágyom oda, hogy először hallottam kínaiul (pontosabban kantoniul) beszélő embert. 12 éve volt, amikor két turista a nyári hőség elől bemenekült a cukrászdába, és koreai nyelvtudások nem lévén csak angolul tudták kinyögni anyának, hogy egy mit szeretnének.
7 éves voltam, amikor elhatároztam, hogy megtanulok kínaiul. Eleinte az a cél vezérelt, hogy ha a turisták visszajönnek, akkor majd tudjak beszélgetni velük, de ezt az idők alatt kinőttem, és egy ugyan olyan reménytelen álomnak szenteltem a kamaszkorom: ki szeretnék menni ebbe az országba.
Tessék, itt a lehetőség: 3 hónap, méghozzá ingyen. Hajrá Hye Jin, keress valamit, amiben jónak érzed magad.
Ismét felnevettem. Ha csak a kitűnő osztályzataim nem számítanak, nem hiszem, hogy tehetséges lennék bármiben is.
Legalább is én ekkor ezt hittem.
Otthon nem is említtem, hogy mit láttam a központban, és nem is nagyon figyeltem oda, hogy anyám mennyire más volt aznap este.
Pedig így utólag belegondolva, eléggé nyilvánvalóan jelezte, hogy készül valamire.
De ami késik, nem múlik.

Közeledtek az év végi vizsgák. Vagyis csak az osztálytársaimnak. Én még félévkor előre hozott érettségit csináltam, iskolába is csak azért jártam, mert különben szét untam volna az agyam.
Aznap hamarabb jöttem el, mert a többiek megbeszélték a szóbelik időpontjait. Valami belső késztetés miatt, de nem hazafele vettem az irányt, hanem a cukrászdába. Suli után sosem jövök ide, mindig futottam a buszhoz, ami szépen haza vitt.
De éreztem, hogy az a nap valami miatt más, mint a többi.

Az ajtó fölé akasztott csengő csilingelt, amikor beléptem a légkondicionált helységbe. Anya épp egy tálcával a kezében lavírozott át két szék között, apa pedig valószínűleg a konyhában alkotott.
Biccentettem egyet anyának, akinek azonnal felderült az arca, amint meglátott. A pult mögé sietett, és még hallottam, hogy a tálcát csörömpölve teszi le a mosogató szélére.
- Hye Jin-ah! Gyere ide- szólt hozzám izgatottan. Arca teljesen kipirosodott, idegességében az ujjait tördellte.
Fogalmam sem volt, mit akarhat, így tehát azt tettem, amire kért.
A pénztárgép melletti számítógépre bökött az ujjaival.
- Omma... Mi ez? Számla? Vagy az értesítőm?- megijedtem egy pillanatra. Az egész képernyőt írás borította, amilyet csak a nagyon rossz tanulók szüleinek küld a vezetőség. Iskolaelsőként pedig biztos nem ilyesmiről van szó.
Anya némán mosolygott rám, sugárzott belőle a büszkeség, így hát elkezdtem olvasni.

" Tisztelt Kim Hye Jin!
A videó, amit küldtél nekünk, igazán hatásos volt. Meglehetősen egyedi táncstílusod van, és maga a felvétel is, amit küldtél... nos, nem mindennapi. Biztonsági kamerás verziót csak te küldtél nekünk, és te voltál az a személy is, aki előtt a zsűri azonnal fejet hajtott, és felírt a listára.
Szívből gratulálunk, szerencsés nyertese vagy annak a 12 személynek, akik HongKongba mehetnek a nyáron.
Azért viszont elnézést kérünk, hogy csak ilyen későn értesítünk. A repülő május 27- én indul az Incheon Reptérről, 15:00- kor.
Te a kettes csapat tagja vagy, a jegyed a vezetődnél lesz.
Még egyszer gratulálunk, és sok sikert!
- Talented Teens "

Háromszor olvastam el egymás után, mire végre felfogtam, hogy mi is történik velem.
- Ommaa!- fordultam hátra, és könnyezve szorongattam meg anyát. El sem hiszem, hogy komolyan elküldte az egyik felvételt.
- Ugye tudod, hogy ma hanyadika van?- kérdezte nevetve.
Elgondolkoztam egy pillanatra. A felismerés, akár a villámcsapás hasított a fejembe.
- Május 25!- kaptam a fejemhez. Aish, hogy jutok el én Incheonba két nap alatt? Autónk nincs, busz vagy vonatjegyre pedig már nem tudok spórolni az ebédpénzemből.
- Menj haza, és csomagolj össze- utasított anya- A többit majd elmondom, ha itt végeztünk apáddal- mondta lágyan.
Engedelmesen bólintottam, és vigyorogva hagytam el az üzletet.
Képtelen voltam sikítozva és ugrálva örülni, a legnagyobb álmom valóra válásának szellője megcirógatta az arcom. Egy varázslatos érzés kerített hatalmába, olyan, amilyet eddig még nem éreztem.
Hát persze.
Kína, jövök!

"Mellékelt fájl:"
" A kettes csapat tagjai:
Shin Ho Seok
Meng Xue
Yoo Kihyun
Kim Hye Jin

A csapatod vezetője Shin Ho Seok."