Chapter 3.

  A repülőn Meng Xue mellett ültem, az ablak mellett. Mögöttünk a fiúk foglaltak helyet, és bár kisebb veszekedés árán sikerült csak kialakítanunk ezt az ülésrendet, megnyugodtam, hogy nem a csapatvezető faggatását kell hallgatnom az út folyamán. Mert igen, a jegyem Wonho mellé szólt, és bármennyire is szimpatikus nekem a legidősebb tag, először inkább a csapatunk másik női tagjával ismerkednék össze. Szerencsére Meng Xue is így látta jónak a dolgot (vagy csak nem akart engedni az "oppája" kívánságának), így most egymás mellett csücsülünk ezen a hat órás repülőúton.
- Hmm... Hye Jin- ah, te mikor is születtél?- kérdezte érdeklődve- Nem udvariatlanságból, csak fogalmam sincs, hogy szólíthatlak- kezdett el azonnal magyarázkodni. Ah igen, a formalitások, amikből én eddig teljesen kimaradtam.
- Semmi baj- mosolyogtam rá- Egyébként áprilisban múltam 19- tettem hozzá. Meng Xue arcán elterült egy hatalmas vigyor, és a biztonsági öv korlátait leküzdve megölelt. Ezt a szituációt egyáltalán nem értettem. Vagy én vagyok túl idős, vagy valami tényleg nyomós oka kell, hogy legyen.
- A dongsaengem vagy- magyarázta még mindig fülig érő szájjal- És a maknae a csapatban- maknae...maknae... a legfiatalabb tagok hívják így, ha jól tudom. 
 Mint kiderült, a sznob szöuli Kihyun áll hozzám korban a legközelebb, fél év sincs köztünk. Wonho és Meng Xue között pedig csak tíz nap van, és bár négyünk közül ők a legidősebbek, az első találkozásuk óta marják egymást a megszólítások miatt. Meng Xue ugyanis nem hajlandó "oppa"- nak hívni a fiút, aki ezért folyton hecceli.
 Jut eszembe, Meng Xue tényleg kínai, csak a szülei munka miatt költöztek Koreába (pontosabban Szöulba), és ő is már itt született. Tehetséges rajzos, és  divattervező, ezért is került be a tehetséggondozó programba. 15 évesen megnyert egy két évre szóló ösztöndíjat, aminek következtében az Államokban tanulhatott. Szörnyen irigylem ezért. Három nyelvet beszél anyanyelvi szinten, a ruháit egyszer megvette már a CÉCI Korea is, és a világ számos pontján megfordult. Kihyunnal járt egy gimnáziumba, és nagyon jó barátok voltak, ám unnie (mostantól így fogom szólítani~) az egyetem miatt nem tudott túl sok időt szánni a barátaira. Azt mondta, Kihyun nagyon okos, bár sosem volt iskolaelső, mert akkor a nem túl jó jegyekkel büszkélkedő haverjai cukkolták volna. Ő énekel és táncol, unnie szerint olyan varázslatos hangja van, hogy az ember akaratlanul is elérzékenyül. Az ő ballagásán is énekelt, és Meng Xue- n kívül az egész évfolyam úszott a könnyekben. Na igen, ő tipikusan nem az a lány, aki meghatódik egy hangtól, vagy nyálasan ecseteli a barátnőinek, hogy mennyire, de mennyire szereti őket.
 Wonho pedig a városi élet tökéletes megtestesítője, ugyan is élete a szórakozás. Unnie egyik barátnője látta őt egy éjszakai bárban, Gangnam-ban, és bár még akkor egyikőjük sem tudta, hogy később eléggé össze fog találkozni az utuk, a barátnő eléggé negatív jelzőkkel illette a fiút. Szóval igen... Wonho a bulik szíve- lelke, a lányok álma, és a színpad ördöge. Mert hogy ő is énekel, illetve táncol, akárcsak Kihyun. Nem értem, miért nem mentek el gyakornoknak, és debütáltak le valahol, hiszen ha ennyire tehetségesek, hogy egy ilyen léptékű program beválogatta őket, akkor csak akad egy ügynökség, amely látta volna bennük azt, amit a zsűri is.
- Na és, van valami hobbid?- kérdezte Meng Xue két harapás között, amelyeket az előbb kihozott szendvicsekből merített.
  Nagyot kortyoltam a szívószálas narancslevemből, és válaszra nyitottam a szám.
- Tanulni- unnie nagyot köhögve tette le a szendvicset az ölébe, és öklével hatalmasat ütött a mellkasára.
- Tanulni?!- kérdezte felháborodottan, egy kicsit hangosabban a kelleténél, ugyan is a mögöttünk ülő két jómadár meghallotta ezt a szót, és hüledezve hajoltak oda hozzánk.
- Kínaiul is magamtól tanultam meg- feleltem vállat rántva, mire négy nagyra meredt szempár pislogott rám. Kihyun fintorogva dőlt hátra a saját ülésébe, és inkább folytatta a tabletja nyomkodását.
- Te- te tudsz...?- hüledezett Meng Xue- És csak most mondod? Öm... mióta tanulod a nyelvet?- kérdezte kínaiul.
- 12 éve- válaszoltam mosolyogva.
 Az elkövetkező háromnegyed órában unnie nyelvpróbáját álltam ki, rafináltabbnál rafináltabb szószerkezetek, és kifejezések tömkelegén kellett keresztülszuszakolnom magam, mire elfogadta, hogy nekem igenis a tanulás a hobbim. Talán pont jól időzítettünk, talán a sors műve az egész, de ebben a pillanatban szólalt meg a hangszórókból egy kedves, női hang, aki arra figyelmeztette az utasokat, hogy negyed órán belül leszállunk, szóval mindenki kezdjen ébredezni, és a holmiját összeszedni.

 Ha az Incheoni Repülőtéren elakadt a szavam, akkor a HongKongit látva a teljes szókincsem kitörlődött. Azt se tudtam hova nézzek, kit kövessek, merre kell mennem, egyszerűen annyira lekötött a reflektorokkal kivilágított kifutó, és a hatalmas üvegablakok, hogy legszívesebben itt maradtam volna egy hetet, hogy felfedezhessem. De sajnos nem tehettem, mert a mögöttem tolongó utassereg, és a karomat rángató Meng Xue miatt kapkodnom kellett a lábaimat, hogy ne essek bennük hasra.
 A bőröndök átvétele után mind a négyen kivonultunk az aulába.
- Keressetek egy "Talented Teens" nevű plakátot- mondta Wonho a kint várakozó, kezükben egy-egy lapot tartó emberekre bökve. Sokszor láttam filmekben, hogy akik várnak valakit egy reptéren, de még sosem találkoztak, papírra írják a várt személy nevét, hogy biztosan megtalálják egymást. Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy most engem vár egy ilyen "lapos" fickó.
- Ya! Azt hiszem megtaláltam!- ragadta meg a bőröndjét Meng Xue, és egy meglehetősen hátul álló, kissé pocakos férfi felé vette az irányt. Én is úgy tettem, ahogy ő, és a nyomába eredtem, akár csak a fiúk.
- Üdvözlöm Önöket HongKonban- hajolt meg előttünk a férfi, mire mind a négyen követtük a példáját. Koreaiul beszélt, noha hallatszott a kiejtésén, hogy nem ez az anyanyelve- Én vagyok annak a magániskolának az igazgatója, amelynek három hónapig Önök is a növendékei lesznek. Nem fognak sűrűn látni, most is csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjak arról, a kollégák megfelelő személyeket küldtek- e - hogy érti, hogy megfelelő? Talán tetovált, füstölgő fejű kamaszokra számított?-, de úgy látom, minden rendben- kuncogta el magát.
 A többiekkel összenéztünk. Ez az alak nagyon nagyon furcsa.
- A kisbusz már kint vár és elviszi Önöket a lakásukba. Az első napjuk június elsején lesz, három szabad napjuk van, ami alatt azt csinálnak, amihez kedvük van. Minden további információról majd a későbbiekben értesítem magukat- a férfi ismét meghajolt, majd intett, hogy kövessük.
 Egy méretes, fekete kisbusz állt a taxik között, szinte hívogatott, hogy szálljak be.
Így hát, miután bepakoltunk minden bőröndöt, és helyet foglaltunk (Meng Xue ismét maga mellett akart tudni, így mi kerültünk a leghátra, mivel a fiúk ragaszkodtak a közvetlen sofőr mögötti ülésekhez), kihajtottunk a repülőtér parkolójából, és hivatalosan is kezdetét vette a "show".

 - HOGY MI?- dobtam le az összes holmim a nappali közepére. Idegesen fordultam a buszsofőr felé, aki segített felhordani a dolgainkat a tizedik emeletre. Fejet csóválva vállat rántott.
- Ugye most csak szórakozik?- masszírozta az orrnyergét Kihyun- Kizárt, hogy egy lakásban legyek ezzel...- bökött a fejével felém. A vérnyomásom az egekben tombolt, a szemöldököm olyan magasra kúszott a homlokom, hogy féltem, még a végén leveri a hajam.
- Sajnálom, de négyüknek jut egy lakás. Én ezt a feladatot kaptam. Ha bármi problémájuk adódik, az igazgató úrral lesz alkalmuk megbeszélni hétfőn. Ha jól látom, minden bőrönd itt van. Jó éjszakát- darálta monoton tempóban a sofőr. Egy szempillantás alatt hagyta el a lakást, érezte a kirobbanni készülő veszekedést.
- Mi az, hogy ezzel?- fordultam azonnal Kihyun felé. Akármennyire szívdöglesztő, akármennyire idősebb, nem vagyok holmi cseléd, hogy így beszéljen rólam- A nevem Hye Jin! Kim Hye Jin!- közelítettem felé a nevemet kántálva.
- Tudom, hogy hogy hívnak! Mást se hallgattam az egész út alatt, csak az élettörténeted, méghozzá a rémes, falusi kiejtéseddel! Egyszerűen bántja a fülem, és nem fogom tudni ezt hallgatni három teljes hónapon át!- fakadt ki ő is.
 Egy pillanatra megdermedtem. Amikor a repülőn Meng Xue kérdezgetett, azt hittem, ő a fülét betömve hallgat valami agysejtölő zenét. Ha ennyire irritálom, miért nem figyelt másra?
- Szóval ez a bajod?- vettem magamon nagy erőt, és kérdeztem a lehető legmagabiztosabb hangon- Jó!- csaptam össze a tenyeremet- Akkor mostantól egy szót nem fogok szólni!- fordultam sarkon, és felvéve a holmijaimat a földről bemasíroztam az első ajtón, ami szembe jött velem.
- Aish!- hátráltam ki a fürdőből, és mentem tovább.
A következő helység már egy hálószoba volt. Egy- egy ágy a szoba két fala mentén. Az ágyak fejtámlájánál kétszárnyú ablak nyitott csodás rálátást a szemben lévő irodaház tárgyalótermére. Jobb esetben csodálkozva bámultam volna ki az utcára, de csak arccal bevetődtem a szimpatikusabb ágyba.
 Még is hogy lehet valaki ennyire arrogáns? Nem is ismer, és úgy viselkedik velem, mintha valami piszkos lyukból előmászott féreg lennék, aki rá akar csimpaszkodni. De az ég szerelmére, még én sem tudom, mit keresek itt valójában!
 Arcomon végig gördült egy forró könnycsepp. Az első, mely Yoo Kihyun miatt buggyant ki.
- Ya! Hye Jin- ah!- nyílt ki mögöttem az ajtó, és lépett be rajta Meng Xue. Bőröndje kerekének halk gurulását hallottam csak, aztán éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Szippantottam egyet, és a karommal eltakartam szemeimet. Nagyszerű bemutatkozás Hye Jin!
- Ya ya ya! Te sírsz?- kérdezte hangosabban, és kirántotta arcom alól a karom. Felemelte a fejem, és elszörnyedve kezdett turkálni a zsebében. Végül felém nyújtott egy sminklemosó kendőt.
- Töröld le a szempillaspirált a homlokodról, aztán menj el fürdeni. Azzal a hülyével meg ne foglalkozz, most van túl egy szakításon az első szerelmével, aki egyébként busani- magyarázta. Hm... ebbe még bele sem gondoltam. Én önző fejjel csak arra gondoltam, hogy körülöttem forog a világ, de nem...
 Rémesen elszégyelltem magam. Unnie láthatta rajtam, hogy valami megmozdult bennem, ezért a vállamra csapott egyet, és egyedül hagyott a szobában. Egy mély sóhajtás után lemásztam az ágyról, kioldottam a bőröndöm számzárját, és előhalásztam a tusfürdőmet, a törölközőmet és a pizsomámat, majd lassan csoszogva vonszoltam ki magam a fürdő felé.
 A lakás berendezése felettébb furcsa, mivel a nappali egybe van építve a konyhával. A bejárati ajtó mellettről nyílt egy szoba (gondolom ide telepedtek le a fiúk), a mienk, illetve velünk szemben a fürdő pedig a nappali túloldalán volt.
 Szégyenkezve pillantottam ki az előbbi csatatér helyszínére, és átfutott rajtam egy kisebb megkönnyebbültség, amikor realizáltam, hogy nincs kint senki. Miközben azon agyaltam, hogy hogyan tehetném jóvá az érzéketlen első benyomásomat Kihyunnál, és a kezem már a kilincsen volt, valaki hirtelen kinyitotta belülről a fürdő ajtaját, én pedig teljes lendülttel vetődtem az illető mellkasának.
Nem.. ez határozottan nem Meng Xue. Kihyun mellkasa nincs ilyen magasan...
- OMO!- löktem el magam Wonhotól- Ne.. ne haragudj! Bocsánat... oppa- hajlongtam sűrűn, hátha nem veszi észre paprikavörösre változott arcom.
 Az "oppa" szóra eltűnt a csábos görbület a szája sarkából, és őszinte meglepettség vette át a helyét. Egy szót sem szólt, csak boldogan mosolyogva hagyott ott a fürdőben.
 Azt hiszem, ha már az egyik fiúval nem leszek jóban, a másikkal muszáj lesz.

Chapter 2

Életem legtürelmetlenebb másfél órája volt, amit túl kellett élnem a cukrászdából való távozásom után.
A buszon amit épp hogy elértem, tíz perc alatt minimum 25ször nyomtam meg a telefonom bekapcsoló gombját, és ellenőriztem a pontos időt. Az agyam hol azon járt, hogy " ÚR ISTEN, ÉN KOMOLYAN KÍNÁBA UTAZOK", hol pedig azon, hogy mit is fogok magammal vinni. Sok edzős ruhára lesz szükségem, és muszáj lesz emlékeznem rá, hogy ne felejtsem otthon az arcápoló szettem.
A buszmegállóból hazáig rohantam, és első dolgom volt, hogy előássam a nagy, kemény fedelű, fehér bőröndömet, amit még a Japánban élő nagynénémtől kaptam úgy két éve azzal az indokkal, hogy sokat látogassam meg. Nem sokkal az ajándék megkapása után anyával elég csúnyán összevesztek, így az egész család nem kívánatos személy lett a házukban. A bőrönd pedig, mivel nem került használatba, a ház egyik rejtett zugába lett eldugva. 

 - Ah, megvagy!- sóhajtottam megkönnyebbülten, amikor a szekrényemet eltolva megtaláltam a keresett poggyászt. 

 Az ágyamra dobtam, és ketté nyitottam. Az államat dörzsölve morfondíroztam, hol a bőröndöt vizslatva, hol a szekrényemre nézve. Nem nagyon vagyok profi a bepakolásban, úgyhogy a doramákból látottakra támaszkodtam. 

 Az összes melegítőm, sortom és szoknyám került bele először, aztán szépen sorban utána a többi nélkülözhetetlen ruhadarab. Egyedül a sminkcuccom, és a telefonom tartozékai kerültek a divatosnak mondható, fekete hátizsákomba.

 A telefonomra pillantottam, és idegesen konstatáltam, hogy még legalább fél óra, mire bezár a cukrászda. Hanyatt vágódtam az ágyamon (a bőrönd már kikerült az előszobába), és lehunytam a szemem. Egy hatalmas, tükörrel beborított táncteremben álltam. A falra akasztott hangszórókból dübörgött a zene, a lábam ritmusra dobogott a balettszőnyeggel bevont parkettán.

"Táncolj, Hye Jin"- súgta egy belső hang a fejemben. Több biztatás nem is kellet, a testem magától tudta, hogy mi a dolga. A kezem köröket írt le a levegőben, a lábam hol elhagyta a földet, hol nagyon koppanva érkezett meg rá, a gerincem hullámzott, egyszerűen mindenem átjárta az adrenalin.
Piszkosul élveztem.
Azt hiszem ekkor határoztam el, hogy a HongKong- i utat arra fogom használni, hogy tapasztalatot gyűjtsek, és a lehető legtöbbet fejlődjek. Hivatásos táncos akarok lenni. Nagyon meguntam a folyamatos gubbasztást a könyvek fölött, hogy be kell magolni mindent, és mindenféle emberi kapcsolatnak véget kell vetnem ahhoz, hogy sikeres legyek az iskolában. Ki lettem választva. Benne vagyok abban a 12- ben a több száz közül, akiket tehetségesnek tartanak. Ez végre valami új, valami más, valami olyasmi, ami sokkal jobban vonz, mint a tankönyvek.
- Hye Jin-ah!- riasztott fel elmélkedésemből anya, aki bekiabált a szobámba- Gyere ki kérlek- némán bólintottam, és hunyorogva néztem a telefonomra. Hmm... ma hamarabb bezártak.
 A szüleim a konyhában ültek, az asztal mellett, apa előtt egy fehér boríték hevert.
- Khmm...- köszörülte meg a torkát- Az e- mailben az állt, hogy holnap után megy a gép, ugye?- kérdezte, mire bólintottam.
- Se apád, se én nem tudunk téged felvinni Incheonba- vette át a szót anya, aki mindig is jobban értett azokhoz a dolgokhoz, ahol beszélni kell. Ismét bólintottam.
- Az egyetlen busz, amivel időben odaérsz, holnap este indul- csúsztatta elém a borítékot- A jegyet már megvettem, és raktam mellé egy kis pénzt is, hogy ne pisiljenek le az egerek. Amint megérkeztél HongKongba fogtok kapni még, szóval emiatt ne aggódj- mosolygott rám kedvesen.
 Nagyot szippantottam a levegőből, és hálásan néztem hol anyára, hol apára.
- Köszönöm- nyögtem ki végül.
Leírhatatlan az a boldogság, amit akkor éreztem. Éjszaka alig aludtam valamit, túl izgatott voltam ahhoz, hogy akár egy pillanatra is elszenderedjek.
 Meg is volt ennek a böjtje, ugyanis a buszútból semmire nem emlékszem, amint felszálltam az öreg járgányra, és elfoglaltam a helyem, úgy elaludtam, hogy csak arra keltem fel, hogy a mögöttem ülő ahjumma a könyökével fejbe ütött. Bocsánatkérés nélkül szállt le, még csak egy pillantásra sem méltatott.
 A sofőr sürgető fejcsóválására én is összeszedtem a holmim, és elhagytam a fedélzetet.
- Daebak!- csak ennyit tudtam kinyögni, amikor a szemem elé tárult az Incheon Nemzetközi Reptér.
Egy óriási, több szárnyból álló, üveggel befedett épület volt, akkora, hogy legalább hússzor belefért volna az otthoni gimnázium.
A telefonom 11:42-t jelzett, ami azt jelentette, hogy ideje megkeresnem a többieket. Nem igazán foglalkoztam a csapattársaimmal, csak annyit jegyeztem meg, hogy rajtam kívül még egy lány van, aki a nevéből következtetve kínai.
 Magam mögött húzva a bőröndöt elindultam a legnagyobb terminál felé, kezemben szorítva a telefonom, hátha valaki keresne.
- Elnézést, nem tudja véletlenül, hogy melyik kapunál kell leadni a poggyászt a 15:00- kor induló HongKong- i járathoz?- csapta meg a fülem egy kérdés a hátam mögül. Azonnal megfordultam, és keresni kezdtem a hang forrását. Egy nagyjából velem egykorú, vállig érő, barna hajú lány nyaggatott egy biztonsági őrt, aki csak a szemét forgatva megrázta a fejét, és arrébb sétált.
- Ah, le fogom késni emiatt a HoSeok miatt a gépet- túrt a hajába idegesen, és valamit pötyögni kezdett a telefonján.
 Az én csapatvezetőmet is HoSeoknak hívják... A felismerés egy szempillantás alatt hasított belém, és futva tettem meg azt a három lépést a lány felé, ami elválasztott tőle.
- Bocsánat, nem te vagy véletlenül Meng Xue?- jutott eszembe a másik női csapattársam neve.
- Kim Hye Jin?- derült fel az arca, mire hevesen bólogattam- Örülök, hogy találkoztunk!- hajolt meg előttem, mire én is így tettem.
- Azt hiszem, a gépünkre a "D" kapunál kell beszállni- mondtam neki- Amikor jöttem be, ki volt írva- magyaráztam.
Biztatóan bólintott egyet, és halványkék bőröndjét maga után húzva elindult az említett kapu irányába. Én némán követtem. Ez a lány hihetetlen menő. Csupa márkás holmit viselt, és mennyei parfümfelhő övezte körül.
- Hye Jin- ah!- állt meg hirtelen, és maga mellé húzott- Azt hiszem megtaláltuk a drága csapatvezető Shin HoSeokot- mutatott egy üvegkapu felé, ami mögött egy magas kék baseball sapkát viselő, jóképű fiú állt. A szavam is elakadt egy pillanatra.
- Ho-honnan tudod, hogy ő az?- kérdeztem halkan.
- Egyszer már találkoztam vele, és a másik sráccal, de komolyan mondom, ez a gyerek az már akkor az agyamra ment- húzta össze a szemét. Felkuncogtam ezen a mondatán. Ez a HoSeok legfeljebb a helyes arcával mehetett az agyára.
- Integess- bökött oldalba Meng Xue, amikor észrevette, hogy HoSeok magabiztos félmosollyal a szája sarkában közelít felénk. Úgy éreztem magam, mint egy éretlen fanlány, aki a kedvencét várja, és amikor az végre észreveszi, annyira lefagy, hogy a bugyuta vigyorgáson kívül mást nem tud produkálni.
- Sziasztok- köszönt végül a fiú, amikor odaért hozzánk- Shin HoSeok, de ha kérhetem szólíts Wonhonak- hajolt meg előttem üdvözlésképp.
- Kim Hye Jin- mutatkoztam be én is.
- Elkérhetem a jegyemet?- kérdezte karba tett kezekkel Meng Xue. Wonho arcán gunyoros mosoly suhant át, és hátra szegte a fejét.
- Először is, Kihyun még nincs itt, szóval nélküle senki nem kap semmit, másodszor pedig... kimaradt az "oppa"- rebegtette meg a szempilláit a lány elé hajolva, aki csak fújtatva fordult el el, halkan motyogva a "csak 10 nap van köztünk" mondatot.
- Ya!- kapott hirtelen a karomhoz- Az ott Yoo Kihyun!- derült fel arca.
Egy kék-fekete kockás kabátot viselő, barna hajú fiú lépkedett felénk. Az arcomból kiment a vér, a lábam megremegett, még pislogni is elfelejtettem.
- Meng Xue- mosolygott a lányra, amint odaért hozzánk- Hyung- rázott kezet Wonhoval- És...
- Kim Hye Jin vagyok!- vágtam rá egyből, és 90 fokos szögben meghajoltam előtte. Csak egy gúnyos ciccegés volt a válasz, amit kaptam.
- Busani vagy?- kérdezte. Mosolyogva fejet ráztam.
- Uamdongból jöttem- mondtam.
-Ah- nevette el magát- Akkor már értem a falusi tájszólásod- rázta meg a fejét, és részéről lezártnak tekintette az ügyet, ugyan is Wonhohoz fordult, és valamiről beszélgetni kezdtek.
 Nem figyeltem, hogy miről folyik a szó, a lelkem darabkáit kellett összeszednem, amiket az előbb megannyi darabbá zúztak szét.
Sosem gondoltam volna, hogy azért fog valaki lenézni, mert nem nagyvárosban nőttem fel. De úgy látszik, a sorsom elég gyakran rácáfol az elképzeléseimre. Hát jól van Yoo Kihyun, én nem ilyen szándékkal jöttem ide, de ha törik, ha szakad, be fogom neked bizonyítani, hogy nem a származásom határoz meg.
 Összeszűkítettem a szemeimet, és így vágtam be Wonho és közé.
- Azt hiszem, az előbb mondták be, hogy a HongKong-i járat utasait várják az ellenőrző kapunál- mondtam a csapatvezetőnek.
- Ah valóban? Nem figyeltem, köszi, hogy szóltál- biccentett felém barátságosan, majd összecsapta a tenyerét- Jól van kettes csapat, itt az idő, hogy beszálljunk!

Chapter 1

Kim Hye Jin vagyok. 19 éves, végzős gimnazista egy Busanhoz közeli, tengerparti kisvárosban, Uamdongban. A szüleimmel élek együtt, akik saját, családi hagyományt követve cukrászdát üzemeltetnek. Barátaim nincsenek, mivel az  korosztályomból alig maradtak páran itthon. Különben is, sokkal hasznosabb elfoglaltság iskola után mondjuk a kínai nyelvtudásomat fejleszteni, mitsem a hátam mögött engem kibeszélő barátnők nyavalygását hallgatni arról a rémes problémáról, hogy a szüleik nem engedik fel őket a szünetben Szöulba. Én még soha nem hagytam el ennek a településnek a határait. Kisebb koromban egyszer voltam Busanban, de az annyira régen történt, hogy semmi nem maradt meg az emlékezetemben. Szabadidőmben vagy a kínai nyelvtudásomat fejlesztem, vagy táncolok. Mert legyek akármennyire világott nem látott lány, tudom, hogy a 21. században élünk, és hogy én is a Z generációhoz tartozok. Nekem is van okostelefonom, fülhallgatóm, tv-nk a házban, sőt, a boltban még biztonsági kamerás rendszer is van. De kicsit térjünk vissza oda, ahol tartottam.
Szóval a tánc. Az a dolog, amit mindig is azért csináltam, mert jó érzéssel töltött el, hogy a testem a zene ritmusára mozog. Sosem mondta senki, hogy tehetséges lennék, nem mintha mutattam volna bárkinek is, hogy mit tudok. A cukrászda volt az én titkos gyakorló helyem. Hétvégente én vezettem a boltot, és hát valljuk be, akadtak olyan fél órák, amikor rajtam kívül senki nem volt az üzletben. Ilyenkor elindítottam a telefonomon egy táncos videót, és addig néztem, amíg végül tánclépéseket tudtam belőlük formálni, azután pedig a koreográfia magától jött.
Mondhatni, ez egy rejtett hobbi volt, talán az egyetlen dolog, amelynél biztos voltam, hogy nem jelent nekem jövőt.
De minden elhatározásom, és tervem a későbbi életemmel kapcsolatban megváltozott egy május eleji délutánon.

   Iskola után fáradtan kullogtam haza, mert a tanár tovább húzta az órát, aminek következtében lekéstem az egyetlen buszt, ami a házunk felé jár. A fülemben szólt a zene, talán ez volt az egyetlen jó dolog abban a napban. Legalább is addig, amíg a főtéren áthaladva meg nem akadt a szemem egy villanyoszlopra ragasztott plakáton.
"Tehetséggondozó nyári kurzus HongKongban" - volt írva nagy, nyomtatott betűkkel a lap tetejére.
"Ha érzel magadban egy kis szikrát, ha tudod, hogy van valami, amiben jó vagy, akkor ez egy remek lehetőség számodra! Jelentkezz az alábbi elérhetőségeken, és küldj videót magadról. Ha énekelsz, ha táncolsz, ha festesz... jöhet bármi, mi kíváncsiak vagyunk rád!
A 12 szerencsés nyertes, akiket szakemberekből álló zsűri fog megnevezni, 3 teljes hónapot nyer egy HongKongi művészeti magániskola felajánlásából teljesen ingyen, és bérmentve!
Ugye te sem akarsz elszalasztani egy ilyen nagyszerű lehetőséget?
Gyerünk, regisztrálj, és küldd el a videót!
Sok sikert:
~Talented Teens

Telefon:26384972
E-mail: talentedteens@gmail.ko"

Mosolyogva ráztam meg a fejem a szöveg végére érve. 3 hónap Kínában... ah, maga lenne a valóra vált álom.
Azóta vágyom oda, hogy először hallottam kínaiul (pontosabban kantoniul) beszélő embert. 12 éve volt, amikor két turista a nyári hőség elől bemenekült a cukrászdába, és koreai nyelvtudások nem lévén csak angolul tudták kinyögni anyának, hogy egy mit szeretnének.
7 éves voltam, amikor elhatároztam, hogy megtanulok kínaiul. Eleinte az a cél vezérelt, hogy ha a turisták visszajönnek, akkor majd tudjak beszélgetni velük, de ezt az idők alatt kinőttem, és egy ugyan olyan reménytelen álomnak szenteltem a kamaszkorom: ki szeretnék menni ebbe az országba.
Tessék, itt a lehetőség: 3 hónap, méghozzá ingyen. Hajrá Hye Jin, keress valamit, amiben jónak érzed magad.
Ismét felnevettem. Ha csak a kitűnő osztályzataim nem számítanak, nem hiszem, hogy tehetséges lennék bármiben is.
Legalább is én ekkor ezt hittem.
Otthon nem is említtem, hogy mit láttam a központban, és nem is nagyon figyeltem oda, hogy anyám mennyire más volt aznap este.
Pedig így utólag belegondolva, eléggé nyilvánvalóan jelezte, hogy készül valamire.
De ami késik, nem múlik.

Közeledtek az év végi vizsgák. Vagyis csak az osztálytársaimnak. Én még félévkor előre hozott érettségit csináltam, iskolába is csak azért jártam, mert különben szét untam volna az agyam.
Aznap hamarabb jöttem el, mert a többiek megbeszélték a szóbelik időpontjait. Valami belső késztetés miatt, de nem hazafele vettem az irányt, hanem a cukrászdába. Suli után sosem jövök ide, mindig futottam a buszhoz, ami szépen haza vitt.
De éreztem, hogy az a nap valami miatt más, mint a többi.

Az ajtó fölé akasztott csengő csilingelt, amikor beléptem a légkondicionált helységbe. Anya épp egy tálcával a kezében lavírozott át két szék között, apa pedig valószínűleg a konyhában alkotott.
Biccentettem egyet anyának, akinek azonnal felderült az arca, amint meglátott. A pult mögé sietett, és még hallottam, hogy a tálcát csörömpölve teszi le a mosogató szélére.
- Hye Jin-ah! Gyere ide- szólt hozzám izgatottan. Arca teljesen kipirosodott, idegességében az ujjait tördellte.
Fogalmam sem volt, mit akarhat, így tehát azt tettem, amire kért.
A pénztárgép melletti számítógépre bökött az ujjaival.
- Omma... Mi ez? Számla? Vagy az értesítőm?- megijedtem egy pillanatra. Az egész képernyőt írás borította, amilyet csak a nagyon rossz tanulók szüleinek küld a vezetőség. Iskolaelsőként pedig biztos nem ilyesmiről van szó.
Anya némán mosolygott rám, sugárzott belőle a büszkeség, így hát elkezdtem olvasni.

" Tisztelt Kim Hye Jin!
A videó, amit küldtél nekünk, igazán hatásos volt. Meglehetősen egyedi táncstílusod van, és maga a felvétel is, amit küldtél... nos, nem mindennapi. Biztonsági kamerás verziót csak te küldtél nekünk, és te voltál az a személy is, aki előtt a zsűri azonnal fejet hajtott, és felírt a listára.
Szívből gratulálunk, szerencsés nyertese vagy annak a 12 személynek, akik HongKongba mehetnek a nyáron.
Azért viszont elnézést kérünk, hogy csak ilyen későn értesítünk. A repülő május 27- én indul az Incheon Reptérről, 15:00- kor.
Te a kettes csapat tagja vagy, a jegyed a vezetődnél lesz.
Még egyszer gratulálunk, és sok sikert!
- Talented Teens "

Háromszor olvastam el egymás után, mire végre felfogtam, hogy mi is történik velem.
- Ommaa!- fordultam hátra, és könnyezve szorongattam meg anyát. El sem hiszem, hogy komolyan elküldte az egyik felvételt.
- Ugye tudod, hogy ma hanyadika van?- kérdezte nevetve.
Elgondolkoztam egy pillanatra. A felismerés, akár a villámcsapás hasított a fejembe.
- Május 25!- kaptam a fejemhez. Aish, hogy jutok el én Incheonba két nap alatt? Autónk nincs, busz vagy vonatjegyre pedig már nem tudok spórolni az ebédpénzemből.
- Menj haza, és csomagolj össze- utasított anya- A többit majd elmondom, ha itt végeztünk apáddal- mondta lágyan.
Engedelmesen bólintottam, és vigyorogva hagytam el az üzletet.
Képtelen voltam sikítozva és ugrálva örülni, a legnagyobb álmom valóra válásának szellője megcirógatta az arcom. Egy varázslatos érzés kerített hatalmába, olyan, amilyet eddig még nem éreztem.
Hát persze.
Kína, jövök!

"Mellékelt fájl:"
" A kettes csapat tagjai:
Shin Ho Seok
Meng Xue
Yoo Kihyun
Kim Hye Jin

A csapatod vezetője Shin Ho Seok."