A repülőn Meng Xue mellett ültem, az ablak mellett. Mögöttünk a fiúk foglaltak helyet, és bár kisebb veszekedés árán sikerült csak kialakítanunk ezt az ülésrendet, megnyugodtam, hogy nem a csapatvezető faggatását kell hallgatnom az út folyamán. Mert igen, a jegyem Wonho mellé szólt, és bármennyire is szimpatikus nekem a legidősebb tag, először inkább a csapatunk másik női tagjával ismerkednék össze. Szerencsére Meng Xue is így látta jónak a dolgot (vagy csak nem akart engedni az "oppája" kívánságának), így most egymás mellett csücsülünk ezen a hat órás repülőúton.
- Hmm... Hye Jin- ah, te mikor is születtél?- kérdezte érdeklődve- Nem udvariatlanságból, csak fogalmam sincs, hogy szólíthatlak- kezdett el azonnal magyarázkodni. Ah igen, a formalitások, amikből én eddig teljesen kimaradtam.
- Semmi baj- mosolyogtam rá- Egyébként áprilisban múltam 19- tettem hozzá. Meng Xue arcán elterült egy hatalmas vigyor, és a biztonsági öv korlátait leküzdve megölelt. Ezt a szituációt egyáltalán nem értettem. Vagy én vagyok túl idős, vagy valami tényleg nyomós oka kell, hogy legyen.
- A dongsaengem vagy- magyarázta még mindig fülig érő szájjal- És a maknae a csapatban- maknae...maknae... a legfiatalabb tagok hívják így, ha jól tudom.
Mint kiderült, a sznob szöuli Kihyun áll hozzám korban a legközelebb, fél év sincs köztünk. Wonho és Meng Xue között pedig csak tíz nap van, és bár négyünk közül ők a legidősebbek, az első találkozásuk óta marják egymást a megszólítások miatt. Meng Xue ugyanis nem hajlandó "oppa"- nak hívni a fiút, aki ezért folyton hecceli.
Jut eszembe, Meng Xue tényleg kínai, csak a szülei munka miatt költöztek Koreába (pontosabban Szöulba), és ő is már itt született. Tehetséges rajzos, és divattervező, ezért is került be a tehetséggondozó programba. 15 évesen megnyert egy két évre szóló ösztöndíjat, aminek következtében az Államokban tanulhatott. Szörnyen irigylem ezért. Három nyelvet beszél anyanyelvi szinten, a ruháit egyszer megvette már a CÉCI Korea is, és a világ számos pontján megfordult. Kihyunnal járt egy gimnáziumba, és nagyon jó barátok voltak, ám unnie (mostantól így fogom szólítani~) az egyetem miatt nem tudott túl sok időt szánni a barátaira. Azt mondta, Kihyun nagyon okos, bár sosem volt iskolaelső, mert akkor a nem túl jó jegyekkel büszkélkedő haverjai cukkolták volna. Ő énekel és táncol, unnie szerint olyan varázslatos hangja van, hogy az ember akaratlanul is elérzékenyül. Az ő ballagásán is énekelt, és Meng Xue- n kívül az egész évfolyam úszott a könnyekben. Na igen, ő tipikusan nem az a lány, aki meghatódik egy hangtól, vagy nyálasan ecseteli a barátnőinek, hogy mennyire, de mennyire szereti őket.
Wonho pedig a városi élet tökéletes megtestesítője, ugyan is élete a szórakozás. Unnie egyik barátnője látta őt egy éjszakai bárban, Gangnam-ban, és bár még akkor egyikőjük sem tudta, hogy később eléggé össze fog találkozni az utuk, a barátnő eléggé negatív jelzőkkel illette a fiút. Szóval igen... Wonho a bulik szíve- lelke, a lányok álma, és a színpad ördöge. Mert hogy ő is énekel, illetve táncol, akárcsak Kihyun. Nem értem, miért nem mentek el gyakornoknak, és debütáltak le valahol, hiszen ha ennyire tehetségesek, hogy egy ilyen léptékű program beválogatta őket, akkor csak akad egy ügynökség, amely látta volna bennük azt, amit a zsűri is.
- Na és, van valami hobbid?- kérdezte Meng Xue két harapás között, amelyeket az előbb kihozott szendvicsekből merített.
Nagyot kortyoltam a szívószálas narancslevemből, és válaszra nyitottam a szám.
- Tanulni- unnie nagyot köhögve tette le a szendvicset az ölébe, és öklével hatalmasat ütött a mellkasára.
- Tanulni?!- kérdezte felháborodottan, egy kicsit hangosabban a kelleténél, ugyan is a mögöttünk ülő két jómadár meghallotta ezt a szót, és hüledezve hajoltak oda hozzánk.
- Kínaiul is magamtól tanultam meg- feleltem vállat rántva, mire négy nagyra meredt szempár pislogott rám. Kihyun fintorogva dőlt hátra a saját ülésébe, és inkább folytatta a tabletja nyomkodását.
- Te- te tudsz...?- hüledezett Meng Xue- És csak most mondod? Öm... mióta tanulod a nyelvet?- kérdezte kínaiul.
- 12 éve- válaszoltam mosolyogva.
Az elkövetkező háromnegyed órában unnie nyelvpróbáját álltam ki, rafináltabbnál rafináltabb szószerkezetek, és kifejezések tömkelegén kellett keresztülszuszakolnom magam, mire elfogadta, hogy nekem igenis a tanulás a hobbim. Talán pont jól időzítettünk, talán a sors műve az egész, de ebben a pillanatban szólalt meg a hangszórókból egy kedves, női hang, aki arra figyelmeztette az utasokat, hogy negyed órán belül leszállunk, szóval mindenki kezdjen ébredezni, és a holmiját összeszedni.
Ha az Incheoni Repülőtéren elakadt a szavam, akkor a HongKongit látva a teljes szókincsem kitörlődött. Azt se tudtam hova nézzek, kit kövessek, merre kell mennem, egyszerűen annyira lekötött a reflektorokkal kivilágított kifutó, és a hatalmas üvegablakok, hogy legszívesebben itt maradtam volna egy hetet, hogy felfedezhessem. De sajnos nem tehettem, mert a mögöttem tolongó utassereg, és a karomat rángató Meng Xue miatt kapkodnom kellett a lábaimat, hogy ne essek bennük hasra.
A bőröndök átvétele után mind a négyen kivonultunk az aulába.
- Keressetek egy "Talented Teens" nevű plakátot- mondta Wonho a kint várakozó, kezükben egy-egy lapot tartó emberekre bökve. Sokszor láttam filmekben, hogy akik várnak valakit egy reptéren, de még sosem találkoztak, papírra írják a várt személy nevét, hogy biztosan megtalálják egymást. Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy most engem vár egy ilyen "lapos" fickó.
- Ya! Azt hiszem megtaláltam!- ragadta meg a bőröndjét Meng Xue, és egy meglehetősen hátul álló, kissé pocakos férfi felé vette az irányt. Én is úgy tettem, ahogy ő, és a nyomába eredtem, akár csak a fiúk.
- Üdvözlöm Önöket HongKonban- hajolt meg előttünk a férfi, mire mind a négyen követtük a példáját. Koreaiul beszélt, noha hallatszott a kiejtésén, hogy nem ez az anyanyelve- Én vagyok annak a magániskolának az igazgatója, amelynek három hónapig Önök is a növendékei lesznek. Nem fognak sűrűn látni, most is csak azért jöttem, hogy megbizonyosodjak arról, a kollégák megfelelő személyeket küldtek- e - hogy érti, hogy megfelelő? Talán tetovált, füstölgő fejű kamaszokra számított?-, de úgy látom, minden rendben- kuncogta el magát.
A többiekkel összenéztünk. Ez az alak nagyon nagyon furcsa.
- A kisbusz már kint vár és elviszi Önöket a lakásukba. Az első napjuk június elsején lesz, három szabad napjuk van, ami alatt azt csinálnak, amihez kedvük van. Minden további információról majd a későbbiekben értesítem magukat- a férfi ismét meghajolt, majd intett, hogy kövessük.
Egy méretes, fekete kisbusz állt a taxik között, szinte hívogatott, hogy szálljak be.
Így hát, miután bepakoltunk minden bőröndöt, és helyet foglaltunk (Meng Xue ismét maga mellett akart tudni, így mi kerültünk a leghátra, mivel a fiúk ragaszkodtak a közvetlen sofőr mögötti ülésekhez), kihajtottunk a repülőtér parkolójából, és hivatalosan is kezdetét vette a "show".
- HOGY MI?- dobtam le az összes holmim a nappali közepére. Idegesen fordultam a buszsofőr felé, aki segített felhordani a dolgainkat a tizedik emeletre. Fejet csóválva vállat rántott.
- Ugye most csak szórakozik?- masszírozta az orrnyergét Kihyun- Kizárt, hogy egy lakásban legyek ezzel...- bökött a fejével felém. A vérnyomásom az egekben tombolt, a szemöldököm olyan magasra kúszott a homlokom, hogy féltem, még a végén leveri a hajam.
- Sajnálom, de négyüknek jut egy lakás. Én ezt a feladatot kaptam. Ha bármi problémájuk adódik, az igazgató úrral lesz alkalmuk megbeszélni hétfőn. Ha jól látom, minden bőrönd itt van. Jó éjszakát- darálta monoton tempóban a sofőr. Egy szempillantás alatt hagyta el a lakást, érezte a kirobbanni készülő veszekedést.
- Mi az, hogy ezzel?- fordultam azonnal Kihyun felé. Akármennyire szívdöglesztő, akármennyire idősebb, nem vagyok holmi cseléd, hogy így beszéljen rólam- A nevem Hye Jin! Kim Hye Jin!- közelítettem felé a nevemet kántálva.
- Tudom, hogy hogy hívnak! Mást se hallgattam az egész út alatt, csak az élettörténeted, méghozzá a rémes, falusi kiejtéseddel! Egyszerűen bántja a fülem, és nem fogom tudni ezt hallgatni három teljes hónapon át!- fakadt ki ő is.
Egy pillanatra megdermedtem. Amikor a repülőn Meng Xue kérdezgetett, azt hittem, ő a fülét betömve hallgat valami agysejtölő zenét. Ha ennyire irritálom, miért nem figyelt másra?
- Szóval ez a bajod?- vettem magamon nagy erőt, és kérdeztem a lehető legmagabiztosabb hangon- Jó!- csaptam össze a tenyeremet- Akkor mostantól egy szót nem fogok szólni!- fordultam sarkon, és felvéve a holmijaimat a földről bemasíroztam az első ajtón, ami szembe jött velem.
- Aish!- hátráltam ki a fürdőből, és mentem tovább.
A következő helység már egy hálószoba volt. Egy- egy ágy a szoba két fala mentén. Az ágyak fejtámlájánál kétszárnyú ablak nyitott csodás rálátást a szemben lévő irodaház tárgyalótermére. Jobb esetben csodálkozva bámultam volna ki az utcára, de csak arccal bevetődtem a szimpatikusabb ágyba.
Még is hogy lehet valaki ennyire arrogáns? Nem is ismer, és úgy viselkedik velem, mintha valami piszkos lyukból előmászott féreg lennék, aki rá akar csimpaszkodni. De az ég szerelmére, még én sem tudom, mit keresek itt valójában!
Arcomon végig gördült egy forró könnycsepp. Az első, mely Yoo Kihyun miatt buggyant ki.
- Ya! Hye Jin- ah!- nyílt ki mögöttem az ajtó, és lépett be rajta Meng Xue. Bőröndje kerekének halk gurulását hallottam csak, aztán éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy. Szippantottam egyet, és a karommal eltakartam szemeimet. Nagyszerű bemutatkozás Hye Jin!
- Ya ya ya! Te sírsz?- kérdezte hangosabban, és kirántotta arcom alól a karom. Felemelte a fejem, és elszörnyedve kezdett turkálni a zsebében. Végül felém nyújtott egy sminklemosó kendőt.
- Töröld le a szempillaspirált a homlokodról, aztán menj el fürdeni. Azzal a hülyével meg ne foglalkozz, most van túl egy szakításon az első szerelmével, aki egyébként busani- magyarázta. Hm... ebbe még bele sem gondoltam. Én önző fejjel csak arra gondoltam, hogy körülöttem forog a világ, de nem...
Rémesen elszégyelltem magam. Unnie láthatta rajtam, hogy valami megmozdult bennem, ezért a vállamra csapott egyet, és egyedül hagyott a szobában. Egy mély sóhajtás után lemásztam az ágyról, kioldottam a bőröndöm számzárját, és előhalásztam a tusfürdőmet, a törölközőmet és a pizsomámat, majd lassan csoszogva vonszoltam ki magam a fürdő felé.
A lakás berendezése felettébb furcsa, mivel a nappali egybe van építve a konyhával. A bejárati ajtó mellettről nyílt egy szoba (gondolom ide telepedtek le a fiúk), a mienk, illetve velünk szemben a fürdő pedig a nappali túloldalán volt.
Szégyenkezve pillantottam ki az előbbi csatatér helyszínére, és átfutott rajtam egy kisebb megkönnyebbültség, amikor realizáltam, hogy nincs kint senki. Miközben azon agyaltam, hogy hogyan tehetném jóvá az érzéketlen első benyomásomat Kihyunnál, és a kezem már a kilincsen volt, valaki hirtelen kinyitotta belülről a fürdő ajtaját, én pedig teljes lendülttel vetődtem az illető mellkasának.
Nem.. ez határozottan nem Meng Xue. Kihyun mellkasa nincs ilyen magasan...
- OMO!- löktem el magam Wonhotól- Ne.. ne haragudj! Bocsánat... oppa- hajlongtam sűrűn, hátha nem veszi észre paprikavörösre változott arcom.
Az "oppa" szóra eltűnt a csábos görbület a szája sarkából, és őszinte meglepettség vette át a helyét. Egy szót sem szólt, csak boldogan mosolyogva hagyott ott a fürdőben.
Azt hiszem, ha már az egyik fiúval nem leszek jóban, a másikkal muszáj lesz.